Valamiféle

Hétfő reggel van, és bár a nyári hétfő reggelek azért sokkal irgalmasabbak, mint a többiek, mindjárt ébredés és kávé után bele is szaladtam a mi kis magyar valóságunkba egy barátom posztja kapcsán. A poszt arról szólt, hogy megszakadt egy régóta tartó barátság.

Ahogy minden szerelem, úgy minden barátság vége is megrendítő, különösen akkor, ha a barátságnak a szűk látókör, sőt az ostobaság vet véget. Itt az ok a barátom kifogásolt szexuális irányultsága volt, ha jól értem, ami különösen elszomorító így a 21. században. Neokőkorszak, jut eszembe sokszor a hétköznapokban, ahogy a közösségi oldalak posztjait olvasgatom, pedig nagyon is igyekeznek ezek az oldalak az én, szerintük saját jól felfogott, érdekemet szem előtt tartva kizárni mindenkit, aki másképp gondolkodik, mint jómagam. Szomorú, de úgy érzem, a szellem napvilága helyett a szellem alkonya borul ránk.

De most felülemelkedve az emberi ostobaságon, nem is feltétlenül az háborít fel, hogy valaki hülye, mert hülyék mindig is szép számmal termettek ezen a bolygón, inkább az, hogy valaki ilyen magabiztosan és nyíltan lehet homofób, vagy éppen idegengyűlölő, kirekesztő még ma is. Nem tudok a gyűlöletbe beleszokni, és nem tudok visszaszokni a rendőrállam kisstílű basztatásába, az érzelmi zsarolásba, a meghunyászkodó, csinovnyik mentalitásba sem. Túl vagyunk ezen már. Vagy én legalábbis túl vagyok. Megszerettem a szabadságot.

Más nincs, a munka mellett ma olvasni is akarok, mert az utóbbi hetekben eléggé elhanyagoltam a könyveimet, pedig az olvasás fontos. Aki olvas, általában nem hagyja, hogy helyette gondolkodjanak. Ez lehet valamiféle cél.