A testről

Messziről kezdem. Onnan, hogy koraszülöttként alig valamivel két kiló feletti súllyal születtem. Nyilván emiatt eshetett meg, hogy a gyerekkorom egy része azzal telt, hogy anyám megpróbált ételt diktálni belém. Erre én izgága gyerek lévén általában persze nemet mondtam. Szerencsére mindebből nem sokra emlékszem, talán csak a vajas-lekváros kenyér iránt érzett olthatatlan rokonszenvemre. A kamaszkori hormonváltozás aztán a könnyed test helyett egy számomra akkor feltűnően kövér testtel ajándékozott meg, ami nem volt kedvemre való. Később aztán voltam kövér és voltam sovány a stressz, a hormonok, a terhességek, a sport, a szabadidő és egyebek függvényében. Ezzel azt akarom mondani, hogy sokféle testet megtapasztaltam, de azt soha nem éreztem, hogy közben más ember lettem. Továbbra is én voltam én.

Nyilván szerencsés ember vagyok, mert az iskolában se ezért, se azért nem csúfoltak, de azt nem mondom, hogy felnőtt koromban nem érte kritika a testem, és sajnos azt sem mondhatom, hogy én ezt felnőttként megfelelő humorral tudtam volna kezelni, sőt. Nem olyan régen tanultam meg szeretni a testem, attól függetlenül, hogy éppen mennyit nyom, hol lóg vagy nem lóg rajta a kötőszövet ésatöbbi. 

De nem magamról akarok most írni, hanem arról, ami szemet szúrt az elmúlt napokban. A magyar politikai közbeszéd az elmúlt években sokat veszített a színvonalából, legtöbbször sajnos vagy lózungokat olvashatunk, vagy pitiáner bántást valamiért. Az utóbbi kategóriába tartozik a testszégyenítés is. 

Kétségtelen, hogy vannak kellemesebb testképpel rendelkező emberek, és vannak olyanok, akik mondjuk a saját esztétikai értékrendünk szerint nem vonzóak. És? Ez kit érdekel? És főleg, honnan a „bátorság”, hogy ezt szóba hozza valaki? Mit tudok én egy másik ember, egy ismeretlen testéről? És főleg hol érv ez egy igényes politikai vitában? (Most elképzelem, hogy mondjuk Angela Merkelnél kifogásolják, hogy vastag a bokája. Hol jelenne meg ez a német sajtóban máshol, mit egy szennylapban?)

Az elmúlt napokban sok bejegyzést olvastam egy paliról, akinek nagy a segge. Voltak hozzá ilyen kurva előnytelen képek is, hogy láthassam. És ha jól értem, akkor ebből nekem azt kellett volna leszűrnöm, hogy ez egy jellemtelen pali. Na most az lehet, hogy jellemtelen pali, de hogy nem azért, mert nagy a segge, az is biztos. (És nem is fordítva, szóval bármennyire is szimpatikus valakinek az elgondolás, nem az van, hogy aki jellemtelen, annak hirtelen nőni kezd a segge.) 

De nem csak erre az esetre gondolok. Ellenzéki emberek mostanában gyakran csúsznak bele a testszégyenítésbe, ami engem rettenetesen zavar, mert azt gondolom, hogy ha valaki érvként vonultatja fel egy politikai tárgyú gondolatmenetben, hogy a másik ember kövér, kancsal, vagy szerinte csúnya, akkor nem csak diszkriminatív, hanem igénytelen, és a megúszásra hajt. Azt gondolom, a testszégyenítés éppen úgy az olvasó érzelmeire alapoz, mint a kormányzati propaganda retorikája, és sajnos egyre inkább az érdemi politikai vita gátja. 

Ha valakivel az a bajunk, hogy kövér, vagy sovány, vagy hosszabb az egyik lábujja, mint a többi, akkor az bizony ahhoz közelít, mint amikor valakit nem engedünk be az uszodába, mert sötétebb a bőre, vagy nem elég kék a szeme. Ha meg a nézeteivel, a cselekedeteivel van bajunk, akkor írjunk arról, ne megúszni akarjuk a tisztességes újságírói munkát. 

Mintha az ellenzék már nem csak a kormánypárt lózungjait, és beszédfordulatait venné át lassan, hanem a diszkrimináció iránti olthatatlan szomját is. Nekem ez kényszerű és szomorú tapasztalat volt az elmúlt napokban. Jó lenne, ha az ilyesmi gyorsan kikopna a társadalmat érintő igényes vitákból.