Átellenben

Valahol azt olvastam, sajnos már nem tudom, hol, hogy a másik ember számít. Értve ez alatt, hogy az életünkben a figyelem fókusza rajtunk kívül kell legyen. Ez talán ellentmondani látszik annak az alapvető igazságnak, hogy ismerjük meg önmagunk, pedig erről szó sincs.

Messziről kezdem. Nagyon régen írtam egy szöveget, ami kikerült a freeblog kezdőoldalára, meg talán máshová is, mindenesetre érkezett hozzá egy fura megjegyzés. Volt a szövegben egy mondat, valami olyasmiről, hogy apám az ősz haját a nagyapámtól örökölte. A komment írója azt írta, milyen faszság ez már, az ősz hajat nem lehet örökölni. Mivel a szöveg fikciós volt, nem pontosan értettem, miért érzi valaki szükségét egy ilyen megjegyzésnek, de nyilván zavarta, bennem meg megmaradt valami, amit nem tudtam megfogalmazni. Nem megbántottság, inkább egy bizonytalan érzés, hogy mégis nekem van igazam, de nem tudtam, miért. 

Közben eltelt tíz év, én is megőszültem, és továbbra is azt gondoltam, ez valahogy az én genetikai örökségem. Pár hete aztán olvasni kezdtem egy érdekes könyvet, ami félig-meddig epigenetika. Tulajdonképpen arról szól, mondjuk kissé ilyen szájbarágós önsegítő könyv stílusban sajnos, hogyan befolyásolják a gének az életünket, és mit tehetünk azért, hogy segítsünk a testünknek jobban működni. Néha fáraszt a pali, de közben azt becsülöm benne, hogy egyelőre úgy tűnik, nem az egyél egy tonna táplélékkiegészítőt iskola híve, viszont rá van gerjedve az alvás és a megfelelő diéta stb. szükségességére, arra, milyen fontos a megfelelő metiláció, meg egyéb nyalánkságok. 

Most épp ott tartok a könyvben, hogy ha egy bizonyos gén (MAOA) nem megfelelően működik, akkor a sok stressz által termelt noradrenalin és epinefrin lebontásából visszamaradó hidrogén peroxidot a test méregtelenítése során nem sikerül kiüríteni a szervezetből, és tessék, már meg is őszültünk. Szóval a genetikának bizony lehet köze az ősz hajhoz. 

De ez miért érdekes? Főleg azért, mert azt gondolom, az embernek nagyon is érdemes megismernie a testét, hiszen egyre inkább őgy tűnik, rengeteg lelki folyamat a test egyensúlyvesztéséből ered, biokémiai probléma, ugyanakkor a csavar az, hogy a lélek munkája nélkül nincsenek egészséges testi folyamatok. Ebből csak az a tanulság, hogy az ember dinamikus egész, és ha hallgat a testére, a lélek megérzéseire, akkor nem emészti fel az életenergiáját a túlélés. Ha pedig az én egyensúlyban van, akkor lehet végre arra koncentrálni, amiért valójában létezik: a másik ember felé forduló szeretetre.

Buber dialógikus filozófiáját mindig is fontos iránymutatásnak éreztem. "Az oszthatatlan titokkal átellenben állni – ez az üdvösség előfeltétele." – írja az Én és Te című könyvében, és bár az Örökkévaló titkáról beszél, érdemes ezen abból a szempontból is elgondolkodni, hogy mivel az Örökkévaló titka minden más emberben is jelen van, a velük való szeretetkapcsolat az üdvösség előfeltétele.

Az elmúlt napokban egy kibillent én felől néztem rá egy problémára, amivel komolyan próbára tettem BH türelmét és szeretetét, aki kénytelen volt végigasszisztálni ezt az F5-ös érzelemvihart. Ma reggel viszont, Rose bölcs tanácsára, megpróbáltam átellenbe nézni. Átellenben pedig egy olyan barát áll, aki biztonságra és szeretetre vágyik, bármilyen messze is legyen tőlem. Nem fogom szem elől téveszteni sem őt, sem a férfit, akit szeretek. Mindegy, milyen messze vannak.