Első

Az első mindig számít. Akkor is ha jó, akkor is, ha nem. Nem azért, mert onnantól kezdve mindig jó vagy rossz lesz, egyszerűen csak fontos. És ez szinte mindennel így van.

A nyári szabadság utáni első munkanap a tanároknak talán egy kicsivel másabb érzés, mint azoknak, akik másféle munkát végeznek. A hosszú, egybefüggő szabadság után nekünk, azt hiszem, nagyobb lelkierő kell ahhoz, hogy meggyőzzük magunkat, jó lesz az az ötkor kelés megint, mert érdemes és értelmes munkát fogunk idén is végezni, mert számít, hogy vagyunk. Ebben a meggyőzésben pedig jobbára csak magunkra számíthatunk, hiszen a társadalom nem ezt közvetíti felénk. 

Olyasmi ez, mintha mi mind egy lépcsőfeljáró alatt kuksoló Harry Potterek volnánk. A muglik világa megveti az igyekezetünket, nekünk pedig elég erősnek kell lennünk ahhoz, hogy kitartsunk amellett, amire feltettük az életünket, mert tudjuk, hogy jó irányban haladunk. 

Érdemes? A fene tudja. Néha azt gondolom, talán nekem is valami normális munka kellene, ahol van idő pisilni akkor, amikor kell, és amiben nem kell embertelenül sok szerepben helytállnom, na meg például kivehetek egy nap szabit, amikor jönnek kicserélni a vízórát. Közben viszont azt is tudom, kevés olyan munkahely van, ahol ennyi öröm éri az embert, ahol ennyi szeretetet kap másoktól. Figyelni kell a mérleg nyelvét. 

Más nincs. Fura volt ébresztőre kelni, és fura volt gyorsabban csinálni mindent, mint eddig. Vissza kell szokni az iskolába. Csak valaki értesíthetné az emésztőrendszerem is, hogy tanévidőszámításra váltottunk. Tudom, hogy ez magánügy, de a testem öregszik, megvan a maga ritmusa, amit most majd egy másikba kell kényszeríteni. Ez a része a legrosszabb. A zene viszont jó.