A normalitásról

Hogy mi a normális, az nyilván egyfajta vélekedés. Talán ami nekem normális, másnak furcsa, és fordítva. 

David Bohm (eredetileg Böhm a magyar származású nagypapa okán) dialógusról írt esszéjében sokat beszél az elképzelések felfüggesztéséről, arról, hogyan lehetséges ilyenkor alaposabban körüljárni őket. Számomra ez vizuálisan egy amolyan szárítókötél, amire ki lehet aggatni ezeket az elképzeléseket. Ez most úgy jön ide, hogy a blog is egyfajta szárítókötél, amire kiakasztom a vélekedéseimet, melyek így körüljárhatók lesznek, nem csak mások, hanem saját magam számára is. 

Szóval a mai vélekedésem a normalitás. Ez érdekes kérdéseket vet fel a magam számár is: például kell-e megegyezés abban, mi a normális, illetve a normalitás vágyott fogalomként az emberi lét egyfajta ideális létformája-e. Az elsőre nemmel, a másodikra igennel szeretnék válaszolni, amivel nem állítom, hogy ez az én vélekedésem az igazság.

Számomra a normalitás körülbelül a mérlegelő gondolkodás, a megismerés iránti vágy, az emberi kapcsolatok elsődlegessége a tárgyiasult világgal szemben, a szeretetre való tevékeny törekvés, és a társadalom iránt érzett felelősség. Ez nem azt jelenti, hogy ebből én mindent meg tudok valósítani, inkább úgy mondom, törekszem. A törekvés is a normális élet része. Továbbra is vélekedem.

Ilyen értelemben a hétvégém eddig, a megelőző munkanapokkal éles ellentétben, a normalitás  jegyében telt. Gondolkodtam, szerettem, az emberi kapcsolatokat a tárgyakkal szembe helyeztem, beszélgettem, jól bántam a testemmel, és igyekeztem a világot annak teljességében szemlélni. BH és a vele töltött idő számomra egyszerre normalitás és ünnep. Talán köze is van egymáshoz a két dolognak, hiszen az ünnepben, legalábbis szerintem, a helyére került világot mutatjuk fel. Vagy valami ilyesmi. 

Más nincs, David Bohm esszéjét szívesen ajánlom értő olvasásra. Olyasmi érzés, mint amikor az ember kinyitja az ablakot egy napsütéses reggel, és kirázza a disztópiákkal teli asztalterítőt, hogy megterítsen az ünnepi étkezéshez.