Csak egy lépés

Középiskolás koromban matematika órán, amikor már kész voltam a feladatok megoldásával, azzal töltöttem az időt, hogy kiszíneztem a leghátsó oldalon a négyzetrácsokat. Nem színesre, csak a kék golyóstollal, és nem valami bonyolult mintára, csak átlósan. A négy sarokból indultam, és a legizgalmasabb mindig a különböző irányban színezett négyzetek találkozása volt. 

Nagyjából így vagyok most is, már három irányból vagyok egy négyzetre a vírustól. Persze abszolút lehetséges, hogy most majd megpihen a Nagy Rajzoló, én pedig érinthetetlen maradok, de a vírus fertőzési potenciálját tekintve ez nem valószínű. 

Félni nem félek a betegségtől, inkább attól, hogy olyan embernek adom tovább vétlenül, aki beteg. Erről persze majd nem tehetek, talán ki sem derül, de ez nem nyugtat meg maradéktalanul. Nem vagyok virológiai szakértő, de az az érzésem, túllőttünk a célon a vírus szabadon engedését tekintve, viszont az is igaz, hogy nagyjából ez is mindegy már. Az elővigyázatosság fontos, de viszonylag nagy számban élnek ebben az országban olyan emberek, akik számára ismeretlen ez a szó. Mint az a szülő, aki, miközben az egyik gyereke egy pozitív kislány szerelme, és otthon maradt karanténban, addig a másik gyereket nyugodt szívvel elküldte iskolába. Hát mit is lehetne erre mondani? Inkább semmit.

Sajnos most megint minden nap van dolgunk a betegséggel, meg a hivatalokkal, ami elég fárasztó mind lelkileg, mind adminisztratíve. (Csináltam egy covid-listát a gyerekek adataival, ne kelljen vergődni, ha telefonálnak a szervek, hogy azonnal mondjam meg, ki és hol lakik, mik az elérhetőségek.) Mindeközben pedig úgy teszek, mintha tanítanék, csak sajnos ennek a tevékenységnek a hatásfoka lassan a nullához konvergál. Mindennapos frusztrációnkat add meg, Uram...

Inkább hallgassunk zenét.