Fűszálak

 Szeptember idusán túl, a borúlátó jóslatok ellenére, még mindig működünk, ami elég jó hír. Főleg a tavaly év végén elmaradt szintmérő vizsgák miatt paráztam, hátha most sem lehet megtartani, és akkor elég komolyan sérül a tagozati protokoll. Nem azért, mert engem egyébként különösebben érdekelnének a vizsgák, azt hiszem, elég jól meg tudom ítélni, melyik tanítványom hol tart, inkább nekik tűnik fontosnak ez a visszajelzés. 

Miután elült az iskolakezdés első félelemhulláma, és a város is túl van már jónéhány karanténba utalt osztályon, kicsit kezdenek megnyugodni a kedélyek. Hogy ez most jó-e, vagy éppen ellenkezőleg, hosszútávon sebezhetővé teszi a közösségeket, azt nem tudom megítélni. Azt viszont biztosan tudom, hogy a félelem öli a lelket. 

Az azért óriási szerencse, azt hiszem, hogy fiatalok között élem a mindennapjaimat, mert bennük az élnivágyást még nem nyomja el a halálfélelem. Nem arra gondolok, hogy sebezhetetlennek hiszik magukat, inkább arra, hogy el vannak foglalva az élettel. Ez egyébként amúgy jó módszer a mindennapokra, csak ügyesen össze kell kötni a józan elővigyázatossággal.

Felnőttként persze most nehéz, túl sok a bizonytalanság, nem szoktunk hozzá, hogy ilyen evidens, mindenki számára látható módon basszon ki velünk a sors/végzet/biológiai szükségszerűség. Eddig kényelmesen hibáztathattuk életünk kellemetlen fordulataiért a szüleinket, a háttérhatalmakat, a mikrohullámú sütőt, a gyíkembereket, a stresszt, a másik oldalt, a gazdagokat, a szegényket, a migránsokat vagy éppen magunkat, ha éppen a mazoklub alapító tagjai voltunk. Jó, most is hibáztathatjuk őket, de elég jól kezd látszani, hogy ez most aligha segít. 

Az, hogy a dolgok, az élet, meg mondjuk a mindenség nem kizárólag a mi akaratunktól függ, nehéz belátás. Miközben azt is fontos szem előtt tartani, hogy az életünk a mi cselekvő szeretetünk meglétén vagy nemlétén fordul meg. Értsük jól, ez nem azt jelenti, hogy nem történnek többé rossz dolgok, hanem azt, hogy minden, a rossz is, a mi életünk elvitathatatlan. Szinte mindig Whitman jut eszembe koraősszel. Fűszálak vagyunk mind.