Idegen

Minden kezdet nehéz, tartja a mondás, és így van ez az esetek többségében. (Kivéve a szerelem, ahol a vége nehéz, de ezt most hagyjuk.)

Szóval elkezdődött az iskola, és most ez is nehéz. Tegnap este úgy éreztem magam, mint a hajóvontatók azon a híres festményen: mint aki egész nap tonnányi súlyt húzott maga után, és még reggel is úgy ébredtem, mintha én magam lennék a takarítónő visszeres lábfeje Petri versében. A kedvetlenség visszeres, fájó lábfeje.  

Pedig szeretem a munkám általában, jó dolog fiatalok közt lenni, a kollégáim helyesek, idén most mégsem tetszik ez az egész iskolába járás. Idegen vagyok a mindennapjaimban. Idegen és fáradt, mint aki egy hosszú utazás után végül mégis rossz helyen szállt le a buszról, a megállóban álldogáló emberek pedig mind ismeretlenek és szürkék, valami érthetetlen nyelven beszélnek, és gyanakodva méregetnek, de visszaszállni már nincs mód, a busz elment. 

Nem az élet lett idegen, hanem én magam ebben az életben. Egy furcsa báb, akit valaki a díszletek közé lökött. És sajnos nem tudom, mihez kezdenek magukkal a bábok a díszletek közt. Talán addig isznak, míg újra értük nem jön a busz, és el nem viszi őket a tengerhez. Ki kell várni.