Szobafogság

Gondoltam, hogy lesz személyesen is közöm a járványhoz, de hogy ilyen gyorsan, azt azért nem. Csütörtök este érkezett a hír, hogy B egyik osztálytársának pozitív lett a covid tesztje, így az egész osztály péntektől karanténba került. 

Az egész hivatalos eljárásról eddig csak homályos elképzeléseim voltak, de most lett testközeli tapasztalatom is, és ahhoz képest, hogy milyen zavarosnak tűnt kívülről a helyzet, a valóság nem is olyan vészes. Pénteken hívott egy kedves férfi a járványügyről, mindent alaposan elmagyarázott, elkérte az adatokat stb., szombaton pedig hívtak a mentősök a gyerek hétfői tesztelésével kapcsolatban. Minden elég olajozottan működött, bár az igaz, hogy piros matricánk még nincs, mert a rendőrség tegnap még nem jutott el hozzánk. Sok a karantén, gondolom, bennünk szülőkben meg valószínűleg megbíznak annyira, hogy nem hagyjuk a csemetéket bulizni, meg elcsatangolni itthonról.

Persze az is szerencse, hogy B-nek sok osztálytársával ellentétben nincsenek tünetei, és bár kissé magányos a szobájában, azért elvan. Sokat csevegnek az osztálytársak, késő este még röhögnek nagyokat, bár ma reggelre már ő is kicsit feszültebbnek tűnt, amikor kiderült, hogy az egyik legjobb barátjának magas láza van. 

Lelkileg mindenképpen megterhelő a helyzet mindkettőnknek, maszkban találkozunk, de azért átölelem, mert az mégis abszurd, hogy teljesen elzárkózunk egymástól. Ennek ellenére nekem se mindegy, hogyan lesz tovább. Nekem van egy negatív tesztem, ami pazar, szóval nyugodt lélekkel mehetek dolgozni holnap, de azt is tudom, ez pont addig valid, míg be nem teszem a lábam a suliba. Másrészt fogalmam sincs, ha B esetleg pozitívra tesztelődik hétfőn vagy szerdán, akkor nekem vajon karanténban kell-e maradnom két hétig, beszámítódik-e ez a negatív teszt vagy kezdődik az eljárás előlről.

Egyébként le a kalappal a suli, meg az osztályfőnök előtt, aki higgadtan, profin tette a dolgát, miközben igyekezett a gyerekek fizikai és lelki állapotával is törődni. A legrosszabb ebben a helyzetben nyilván a pánik lett volna.

Nem mondom, hogy egyáltalán nem aggódom, de főleg inkább a mindennapi teendők megszervezése okoz fejtörést, meg kicsit szomorú vagyok, hogy le kellett mondanom minden programot: gyógytorna, viszcerális terápia stb. Muszáj az embernek felelősségteljesen gondolkodnia. 

Más nincs, bízom benne, hogy hamar visszatérünk a normális hétköznapokba, és nem kell naponta mindent lefertőtleníteni kétszer vagy többször, de azt is tudom, bármikor beeshet valahol máshol egy pozitív eset, lehetek kontakt, kerülhetek én is karanténba. Kénytelen leszek hozzászokni a gondolathoz, hogy megint többet vagyok itthon.