Is coming

 Jó hideg lett. Én meg még elő sem vettem semmi meleg holmit, mert hagyományosan csak az őszi szünetben szoktam előbányászni a sálakat és pulóvereket, de abban bízom, még csak közelít, még nincs itt, visszanéz a jó idő, addig meg legfeljebb kicsit fázom. Ez persze elég nagy marhaság, hiszen az időjárást egyáltalán nem befolyásolják a hagyományok, de amíg nem muszáj, nem hiszem el a telet.

Sok más gonoszságot sem hiszek el a mindennapokban, ami nem azt jelenti, hogy úgy teszek, mintha nem lennének, inkább azt, hogy indolkolatlanul megbízom mindenkiben. Persze hogyan is lehetne indokolni a bizalmat? Az árulás példáival aligha. 

Közben kezdek belecsúszni a szokásos októbertől induló lélekállapotba, amikor a szürkeség indukálta depressziót munkamániával kúrálom. Ha az ember elég sokat dolgozik ahhoz, hogy a fáradtság miatt végül ne tudjon gondolkodni, akkor az már majdnem olyan, mint valami pszichoaktív szer, amitől a napok jeges szürke képekké merevednek, és nem tapad meg rajtuk többé a rosszkedv. A fáradtság tejfehér anesztéziájában suhanunk tovább éjszakákon és nappalokon. Biztos volna jobb módszer is, de én ezt ismerem, ebben van gyakorlatom.

Más nincs. Ma eljátszottam a gondolattal, hogy soha többé nem megyek dolgozni. Jó játék volt.