Oda nem

 Végre péntek. Amilyen napfényes volt a szeptember, olyan nyomorultra sikerült az utolsó napja. Világegyensúly, gondolom.

Mihály szerdán kórházba került, legszívesebben azt írnám, végre, miközben érzem, hogy nem ez a megfelelő szó. Idegörlő volt a hét eleje, mert nem sikerült rábeszélnem, vagy neki nem sikerült rábeszélnie a családját, hogy orvoshoz vigyék, nehéz eldönteni utólag, amikor a kétségbeesés homályosítja el az ember látását. Tudom, hogy meg fog gyógyulni, mert szívós szervezete van, és igyekszem nem hibáztatni senkit, amiért majdnem az utolsó pillanatig vártak a teszteléssel, és azzal, hogy végre orvoshoz jusson. Mégis van bennem valami végtelen szomorúság, amiért nem törődtek a tüneteivel, a rosszullétével ésatöbbi. 

Nem hitték el, mesélte TSB. Gondolták, hogy viccel, hogy nem tud lábra állni? Vagy mit nem hittek, hogy meg lehet betegedni ettől a vírustól? A tényekben mostantól fogva hinni kell? Nem a düh szól belőlem már, hiszen nem tudok ezen változtatni, inkább az frusztrál, hogy egy olyan történetet próbálok összerakni, aminek a darabjai sehogy sem akarnak illeszkedni. 

Nem azt akarom mondani a történettel, hogy az nincs megengedve az életben, hogy az ember hibázzon, hiszen a rossz döntések hozzátartoznak az életünkhöz. De közben meg azt is gondolom, hogy a szeretet képessé tesz minket arra, hogy meghallgassuk a másikat, hogy odafigyeljünk rá. Ez az oda nem figyelés a bajom, azt hiszem.

Más nincs. Mihály egyébként állítólag jól reagál a kezelésekre, és bízom benne, hogy teljesen felépül. Ma este iszunk egyet az egészségére.