Shield

 Valószínűleg az van, hogy elfogyott a türelmem. Előfordul velem az ilyesmi, főleg október-november táján, illetve határidők közelében. Ez nyilván normális emberi reakció, amikor túl sok feszültség és kevés öröm van az ember körül, amit most az is tetéz, hogy nem vigasztalhatom magam azzal, hogy holnap összecsomagolok, felülök egy repülőre, és itthagyom ezt a kócerájt a picsába örökre. 

Maximum a létet lehetne itt hagyni, de a szemfedő-hímzésminták és koporsók intarziája egyelőre nem hoz lázba. Viszont tényleg tök jó volna limitálni azt a rengeteg rossz és értelmetlen dolgot, ami nap mint nap rámzúdul, esetleg volna egy zajszűrős füldugóm, ami kiszűri az ostobaságokat, a rosszindulatot és az állandóan rám rakosgatott lelki terheket. Kívülállókra gondolok persze, emberekre, akiknek a mentális egészsége nem az én kompetenciám. Valami plexilap volna jó az agyam elé, mentalshield fantázianevű mondjuk.

A szar kedvemen sajnos az sem sokat segít, hogy napi 12 órát dolgozom, éljenek a határidők meg a zsák pénz (nem zsák nyilván, és sosem fizetnek időben), és ez az őszi szünetben sem lesz jobb, mert akkor meg érettségi dolgozatokat javítok majd a fordítás mellett. Így múlik el az életem. A vírus már lázba sem hoz, megyek az iskolába nap mint nap, megmérik a lázam a bejáratnál, többnyire 36 fokos vagyok, szerencsére anyám nem jön ápolni. A gyerekek a szünetekben egymást ölelgetik, ami persze normális, meg egymás üvegéből isznak, ami persze nem, de órára felhúzzák a maszkot, hogy a következő negyven percet boldog fuldoklással töltsük. A nap végére általában azt is megbánom, hogy megszülettem.

Más nincs. Ha van egy kurva gazdag olvasóm, akkor adományozzon nyugodtan, igérem, hogy elutazom a pénzból a Holdra. Mindenki más meg tartson ki. Pontosan nem tudnám megmondani, miért.