Hét nap

 Eltelt egy hét a digitális oktatás bevezetése óta, és bármennyire is azt gondoltam, hogy fel vagyok készülve, mintha erre sosem lehetne igazán. Se a tanárnak, se a diáknak. Néha úgy érzem, olyan hosszúak a napok, mi a Hét év Tibetben című film, miközben egynémely reklámok szerint fektessek az arcbőröm jövőjébe. (Melléfogott az algoritmus alaposan, hiszen én a saját holnapomba sem fektetnék nyugodt szívvel egy fillért sem.)

Az a helyzet, hogy nem szeretek itthon ülni, nem szeretek nem találkozni emberekkel, és végtelenül nyomaszt a lehetőség, hogy ez hetekig-hónapokig így lesz. Miközben nyilván nem én vagyok a világ legszerencsétlenebb embere, hiszen B itthon van, néha szól hozzám, és még az is előfordul, hogy hetente akár kétszer is megölel. Mégis nyomaszt most minden. Persze a sok munka is tehet róla, meg hogy nem láttam BH-t három hete, és utazni sem lehet. 

Nem vagyok nagy világjáró, nincs ilyesmire pénzem, de ha bajom van, szívesen megyek el itthonról egy picit messzebbre, mint a sarki bolt vagy a továbbképzés helyszíne. Szívesen ülök le egy ismeretlen padra, szívesen nézem ahogy jönnek-mennek az ismeretlen emberek, akikkel nem kell beszélgetnem, és akiknek nem kell sajnálniuk. Ezek a megküzdési technikák most nem működnek, sőt az sem, ami a tavaszi lockdown alatt annyira bevált: nem járok sétálni. Nincs időm, többnyire napi tizenkét órát dolgozom: ülök a gép előtt az órákon, ülök a gép előtt a továbbképzésen, aztán amikor hazaérek, visszaülök a gép elé, hogy tovább dolgozzak szövegeken, amelyekről képtelen vagyok eldönteni, miért születtek meg ebben a formában. Egyszerűen nem értem, miért írnak le emberek ennyi szót feleslegesen.

Más nincs, biztos jobb lesz majd egyszer, és megtanulok egyedül lenni.