Hétköznapok

Bár ez az év egyelőre nem tűnik sokkal könnyedebb műfajnak, mint a tavalyi, azért néha mégis több benne az irgalom. 

Tegnap például levelet kaptam. Nem számlát, nem értesítést, nem szórólapot, hanem levelet. Micsoda vigasz az emberi szó, a messziről jött gondolat, a törődés! És a kép. Egy elvágyódó lány arca: valahova messzire néz, és egyszerre elgondolkodó, beletörődő, kissé szomorú, de főleg ártatlan. A mi arcunk az arca. Vagy én látom olyannak, de mindegy is, az íróasztalomra teszem, és arra a nőre gondolok, aki rajzolta. A művészre, aki valahol messze, egy idegen országban elegáns kézírással a papírra vetette a nekem szánt sorokat. A kézírás is milyen kincs lett mára...

Mindeközben bennem is több lett az irgalom. Annyi baj van a világban, azt hiszem, nincs más választásunk, nekünk kell irgalmasnak lennünk egymáshoz. Az online tanítás zajlik, abban is irgalmas vagyok, csak azt nem tudom, tényleg fel tudom-e normálisan készíteni a tanítványaimat az érettségire. Gondolom, majd az érettségin kiderül. Mindenesetre mostanában kevésbé szívesen gondolok a munkámra, mert egyáltalán nem érzem magam jó messzitanárnak. Biztos az is egy kompetencia, hogy laptopképernyőn keresztül motiválni a kamaszokat, de nekem ez hónapokon keresztül nem megy. Valaki szólhatna annak a teddakezedaképernyőre csávónak, hogy csinálja helyettem. 

Más nincs, hullámokban tör rám a minden jó lesz, és a szeretteim iránt érzett aggodalom. Gondolom, ez is normális. Az apokalipszis hétköznapjait éljük. Legyen hozzá egy kis segítség Annie Lennox és Beethoven.