Saját kaland

 Az utóbbi időben ritkán találok érdemes olvasnivalót közösségi oldalakon, talán én lettem finnyásabb, talán jobban érdekel, ami idebent zajlik, mint ami odakint, nem tudom, mindegy is. A lényeg inkább az, hogy ma reggel nagyon kedvemre való sorokba botlottam: Ménes Ildikó reggeli gondolataiba a spoilerezés és az élet összefüggéséről. A kedvemre való nálam leginkább azt jelenti, gondolkodni lett kedvem a dologról.

Az írást egyébként őszinte szeretettel ajánlom, olvassa el, aki szeretné, én most inkább csak a saját gondolataimat fűzöm itt mellé, de nem azért mert az enyémek előrébb valók, hanem mert az eredetit eredetiben tanácsolom elolvasni. Nekem Ildikó sorairól a kaland jutott eszembe, pontosabban a kaland hiánya. Hogy nekem tényleg talán ez hiányzik mostanában legjobban az életből, amiről persze részben tehet a világ is, de benne vagyok én is, vagyis az életszemléletem, a személyiségem. Nem önostorozok, megállapítok.

BH-val sokat szoktunk arról beszélgetni, hogy bennem valahol személyiségjegy is a tervezés, a mindent előre tudni akarás, az önmagam életének kiszámíthatóvá tételének vágya. Miközben értem, látom, hogy ez milyen káros, hogy sokszor milyen örömtelenné tudja tenni a hétköznapokat, pedig az ember (vagy hát én) nem a szomorúságra lett tervezve. Az állandó eltervezés és a hozzá tartozó kudarc viszont elszomorít: a dolgok valahogy sosem úgy alakulnak, ahogy eltervezem őket. 

Ildikó mai sorai viszont egy kicsit új perspektívába helyezték ezt a problémát számomra. Tényleg, miért akarom elspoilerezni az életem? Miért akarom pontosan tudni, mi lesz holnap vagy holnapután? Persze, van ebben biztonságra törekvés, de mégis. Aztán az jutott eszembe, gyerekkoromban mennyire szerettem a kalandot, mennyire az volt az én igazi közegem. Persze ezek a kalandok gyerekként leginkább könyvekben estek meg velem, és a fordulatokat, a nehézségeket, a könyvekben olvasott hősök és hősnök küzdelmét és révbe érkezését vagy éppen elbukását az élet természetes velejárójának tartottam. Aztán az ember felnő és hirtelen minden regényt feledve egyszerűnek és kiszámíthatónak akarja az életét. Vagyis én, nem az ember. Tudni akarom, mi lesz holnap, mi lesz holnapután, hogy halok meg, milyen színű lesz aznap az ég alja ésatöbbi. Őrület.

De ma reggel arra gondoltam, ez nem jó. Hogy bármennyire is olyan a személyiségem, amilyen, vissza kellene csempészni a mindennapjaimba a kalandot. Lehet, hogy azért is szenved most annyi ember a bezártságtól, mert a társadalmilag elfogadott kalandozásnak, az utazásnak, lőttek. Valahogy lazítani kell talán egy kicsit a tervezésen, amúgy is mi a fenét lehet eltervezni manapság, és elő kell venni a saját kalandregényünket. Ahogy most ezt így végiggondoltam, rájöttem, hogy az enyém egész fordulatos, és ez az alapjában véve kedves és vicces főhős jó sok nehéz helyzetből kimászott már eddig is. Remélem, a következő fejezetek is izgalmasak lesznek.