Camino

Különösen rosszul érint, hogy a kötelező továbbképzést, amit a kollégáim többsége némi olvasnivalóval és tesztkitöltéssel abszolvált, nekem négy egymást követő szombaton online verzióban kell teljesíteni. Különösen rosszul érint, mert a szombat a hét legfelhőtlenebb napja, és azért is, mert öt nap képernyő előtt való üldögélés után egy hatodik már nem hogy nem esik jól, egyszerűen gyötrelmes. És akkor még csak a testem kínzattatásainál tartunk, a szellemi kínzókamrát meg sem említettem. 

BH-nak igaza van, ezek az uniós projektek sajnos olyan erkölcsi pusztítást végeznek, amiből nehéz lesz kikecmeregni. Ráadásul épp az éretelmiség körében, pedig... Pedig lehetne, hogy a pénzt hasznos dolgokra, nem megúszós lepapírozásokra költik, aztán mégsem ez történik. Arra majd egyszer, remélem, egy történész vagy kutató megtalálja a választ, hogy miért is alakult ki a hazugságnak ez a megrendíthetetlen kultúrája.

Más. Sok a rossz hír, és úgy látom, túl sok ember van, aki szinte minden szabadidejét azzal tölti, hogy utálja a másikat. Vajon nehezebb-e szeretni, együttérezni, mint utálni? Nehezebb-e megértéssel közelíteni a másikhoz? Rosszabb érzés-e? Ha nem, mert szerintem nem, akkor mégis miért része a mindennapjainknak az, hogy a másikra idegenként tekintünk? Mi ez a világméretű xenofóbia, ami a mindennapjaink része lett? Nincsenek válaszaim, de abban biztos vagyok, hogy nem ez az út, amin járnunk kellene. A megértés és a szeretet útja ennél a göröngyös, taposóaknákkal teli földútnál csak jobb lehet.

Az utakról egyébként eszembe jutott a Camino is, hogy mennyien mennek vagy vágynak oda, pedig minden út Camino, ha úgy akarjuk. Az élet maga a Camino: zarándoklat a születéstől a halálig, a hegyekben pedig ugyanúgy elvadult kutyák támadhatják meg a vándort, és ugyanolyan boldogan ölelheti a hátát a napfény egy tavaszi délutánon a tisztáson. 

Más nincs, igyekszem megkeresni a napfényes tisztásokat, hogy ha még csak egy órácskára is, de süsse a hátam a nap néha.