Közösség

 

Az ember társas lény, szeret tehát közösségekhez tartozni, és ez alól én sem vagyok kivétel. Hogy kinek mi válik be jobban, a nagy vagy éppen a kisebb közösségek, az talán ízlés, neveltetés vagy élethelyzet kérdése. Én a magam részéről mindig is a kisközösségeket preferáltam.

Ez most arról jutott eszembe, hogy a múlt heti gyógytorna után, amikor a kedves fiatal nővel, mondjuk hívjuk Védának, kipróbáltuk a fájós combomon a köpölykészletét, ellenálhatatlan kedvem támadt tornázni. A régóta kedvelt texasi jógatanár most valamiért idegenül hatott rám, viszont véletlenül belebotlottam (köszi algoritmus) egy nagyon szimpatikus amerikai-német házaspár reggeli átmozgató tornájába. Váratlanul olyan kellemes élmény volt ez a maximum negyed óra torna, hogy délután is jógáztam velük egy picit, sőt ma tényleg felkeltem reggel ötkor, hogy legyen időm egy kicsit magamra is a munka mellett. (Amúgy van ilyen elképzelés, hogy korán kelni jó.)

Közben belenéztem néhány videóba a csatornájukon, és meg kellett állapítsam, hogy elég hippi párosról van szó: tavaly a minimalizmus jegyében mindenüket eladták, pedig nagyon kis csinos házuk volt, aztán egy darabig lakókocsival jöttek-mentek Amerikában, most meg épp Costa Ricában vannak: nézik a napfelkeltét, jógáznak, olykor videókat vesznek fel. Őszinte embereknek tűnnek. 

Érdekes műfaj amúgy ez a vlog, a legtöbbször túl erőltetett, meg tele van promócióval, néha meg nagyon őszinte. Ebben a két fiatalban az tetszik igazán, hogy nem okoskodnak, nem azt mondják, élj úgy, ahogy mi, egyszerűen csak arról mesélnek, ők mit csinálnak, meg szeretik egymást. Dupras, mondaná rájuk Vonnegut.

Szóval ma reggel az jutott eszembe, hogy amikor jógázik az ember, egyszerre van egyedül és lesz egy közösség része. De a szeretetközösségek már csak ilyenek, egyszerre fontos benne az én és a nem én is.

Más nincs, munkából van sok, de ma süt a nap, még ha nem is olyan kellemesen, mint mondjuk Costa Ricán.