Napfelkelte

Hogy mi okoz örömet az embernek, annál egyénre szabottabb dolgot nehéz elképzelni. De nem csak a személyiség a meghatározó ebben, hanem ezer más dolog is: az életkor, az életszakasz, amiben az ember éppen megküzd a mindennapok problémáival, aztán ott vannak a hormonok, a világhelyzet meg ki tudja, még mi minden. 

Örömet találni a mindennapokban egyébként nem is olyan könnyű, mint amilyennek elsőre gondolnánk, hiszen az sem világos, mi is az öröm. Pillanatnyi állapot vagy hosszantartó elégedettség? Egy törékeny pillangó szárnyrebbenése vagy annál több, valami mély bölcsesség, amivel a világ szeszélyes fordulatai közepette meglátni a Mája fátyla alól felfeslő örök fényt?

Ezt én sem tudom. Bizonyos napokon hajlanék a pillanatokra, más napokon inkább a felhők mögül rámkacsintó örökkévalóságra. Aztán vannak olyan napok is, amolyan köztes napok, amikor az öröm a kettő között lakik, egyszerre pillanatnyi és örök: ilyenkor az öröm az elmúlás ellenében érzett nagyon apró diadal. Hamar elmúlik, de az emléke a kilátástalanság pillanataiban is az emberrel marad.

Ilyen átmeneti öröm például a napfelkelte. Az élet öröme, ami ugyan ideiglenes, de közben ad némi muníciót a hétköznapok szürkesége ellen. Különösen igaz ez a télvégi napfelkeltékre, amikor a kilátástalanság gyakoribb vendég, és pláne igaz azokra a télvégi napokra, amiket a hosszú bezártságból adódó rosszkedv hímez kellemetlenül nehéz szemfedővé. 

Nekem mindenesetre ma a napfelkelte volt az öröm, és a gondolat, hogy újra felébredtem, hogy mozognak a tagjaim. Aztán persze eszembe jutott sok más, ami inkább könnyet csal a szemembe, de azért a napfelkelte öröme velem maradt, mint egy régi szerelem, ami sosem teljesedett be, de ami éppen ettől tudott örök pillanatként az emlékezet hófehér, messziről is jól kivehető lapjára felkerülni.

Más nincs, a napsütés mellé felhőket terelt az Isten, hadd látsszon jól, mi a különbség jó és rossz között.