A hatalom természetéről

 

forrás: pinterest.com

A sok munka és az egyhangú hétköznapok közepette olykor, mintegy jutalomfalatként, megnézek egy-két sorozatot a Netflixen. Néha belenézek abba, amit elém dob, néha baráti vagy gyermeki ajánlásra választok. A legutóbbit az algoritmusuk ajánlotta, az előzetes után meg úgy döntöttem, lássuk, mit tud adni ez az ízig-vérig amerikai minden csodás, de főleg a kisember, aki majd megváltoztatja a gonosz világot típusú sorozat. Azt nem mondom, hogy mini, mert elég sok munkaóra, viszont a Netflix saját gyártású sorozatai esetén gyakran előforduló un. limitált sorozat: három évad, de folytathatatlan. 

A sorozat első évadában egy szimpatikus, kapucnis pulcsis, helyes feleséges, cuki gyerekes antipolitikus apuka belecsöppen a világhatalomba. Designated Survivor a sorozat címe, szóval ő a kijelölt túlélő, ha... És a ha bekövetkezik, apokaliptikus robbantás, mind meghalnak, illetve egy nem, de ő gonosz, és akkor a kapucnis, farmernadrágos, szemüveges apuka felesküszik az éjszaka közepén. 

A kiindulópont kellően romantikus, a folytatás ugyancsak, apuka persze független, nem pártkatona, megküzd a politikai erővel, csoda jó kis csapata mindenben támogatja, van izgalom, nyomozás, multikulti stáb, szélsőjobbos belső terroristák, ármány és... jó, pici szerelem is itt-ott. Nem vagyok oda Kiefer Sutherlandért a sorozat elején, de már itt sem rossz az alakítása.

A második évadban volt egy olyan érzésem, hogy abbahagyom, kezdenek a bonyodalmak szürreális színezetet kapni, Tom Kirkman elnök, mint egy mini szuperhős mindent is elhárít, legyen szó atomcsapásról, az első évadból átgyűrűző alt-right összeesküvésről, politikai ármánykodásról satöbbi. Azért a sorozat készítőinek becsületére legyen mondva, meghal egy csomó szimpi karakter, kinyírnak egy ártatlan gyereket, és Kirkman sem lobban legyűrhetetlen szerelemre az okos és csinos csaj mellett. Szóval megy a nagy mindent megoldunk küzdelem, de két dolog már jól látszik: egyrészt rohadtul nem oldanak meg mindent, másrészt főhősünk a második évadra megöregedett, öltönyben jár, és alig mosolyog. 

A harmadik évad előtt egy pillanatra elgondolkodtam. Kell ez nekem? Ez a Kirkman kezd egyre hülyébb lenni. Még szimpi valamennyire, a kis stábja is majdnem oké, de volt az egészben valami kellemetlenül disszonáns, amiről nem tudtam, szándékos-e vagy sem. A kétségek ellenére mégis nekiálltam az utolsó évadnak, és na, hát azt kell mondjam, le a kalappal. Ezek a rendezők és forgatókönyvírók (sokrendezős csapatmunka a sorozat) túlszárnyalták minden elvárásom, és olyan harmadik évadot csináltak, hogy nem hittem el, hogy ezt a fantasztikus, okos, finoman végigjátszott, kliséktől mentes drámát meg lehet csinálni egy sorozatban. Raktak bele valódi, un. kisembereket (dokufelvételek, de nem látszik rajtuk), igazi, élő újságírók szerepelnek benne, és a hatalom ígéretének közelében (újraválasztási kampány) az első két évadban megkedvelt karaktereket finoman elkezték csúsztatni a politikai valóságból ismert személyiségtípusok felé. Zseniális az egész. 

Nem akarom lelőni a végét, hátha lesz, aki megnézné, csak Tom Kirkman zárómondatait idézem: Ez most akkor valami, amit tettem, vagy most már ezzé az emberré is váltam... És ha legközelebb beszédet tartok, valami majd azt súgja a lelkem mélyén... Hogy te mekkora egy szar alak vagy. És igen. Tényleg szar alak, akit bármennyire is szerettünk, már nem tudunk sajnálni. Ha van erkölcsi tanulság, akkor ez az: aki hatalmat kap a kezébe, nem tud nem szörnyeteggé válni. Hiába okos és melegszívű, hiába veszik körül nagyszerű emberek, a hatalom mint valami sugárbetegség, behatol mindenhova, és megbontja a testtel együtt a lelket is, amit pedig hátrahagy, az egy emberi roncs. Mind erkölcsi, mind fizikai értelemben. Pedig Kirkman tényleg jó ember, és tényleg nem ölet meg másokat, jó szándékkal akar jót, csak hát éppen ilyen a hatalom természete, elhiteti az emberrel, hogy neki van igaza. Azt hiszem, ez a világ legrettenetesebb fegyvere, mert egyszerre ön- és közveszélyes. És nincs kivétel. Jó, ha ezt észben tartjuk majd a választások alatt és után is.  

Azért ajánlom ezt a sorozatot, mert finoman, győzködés nélkül mutatja meg, amit akar. Egy izgalmas akciódrámából olyan árnyaltan csúszunk bele a romlásba, hogy az embernek könny szökik a szemébe az utolsó végefőcimnél, és szinte el is felejti, hogy Hannah Wells ügynök tűsarkúban szaladgált egy teherhajón. Ami pedig fontos: iszonyat jók a színészek. Sutherlandtől kezdve a kezdetben szimpi, aztán izzadó, fiatal politikussztárrá avanzsáló Shore-t játszó Adan Cantóig, a Hannah Wells karakterét alakító Maggie Q-tól, az Isabelt nagyon árnyaltan megformáló Elena Tovarig. Sorolhatnám még. A lényeg azonban az, hogy akinek olyan romantikus elképzelései vannak, melyekben együtt szerepelnek a politika és a jobb lesz kifejezések, mindenképpen nézze meg ezt a három évadot, aztán igyon valami jó erőset.