ER

 Igen, tényleg egy hónapja nem írtam ide semmit, de végeredményben máshova se nagyon. Túl sok minden történt, nehéz volt beszélni. 

A sztori sok héttel ezelőtt BH lázával kezdődött, 39, néha majdnem 40, és a tehetetlenséggel folytatódott, mert messziről ugye nem lehet tenni semmit. Nem mindenki, de én hiszek a cselekvés erejében, és a szokásosnál is jobban megviselt az egész helyzet. Aztán hogy kórházba került végre, az egyszerre volt megnyugvás és rémület. 

Sokat gondolkodom azóta is, egy ilyen vészhelyzetben mennyire nincs eszközöm arra, hogy érdemben segítsek, és azon is, hogy mennyire nincs is rá szükség, sőt mennyire nem kívánatos az, hogy bármit is tanácsoljak, mondjak satöbbi. Ennyi erővel lehetnék valami templomi szobor is, aki mosolyogva néz a szenvedőkre, de ebben ki is merül a szerepe. Valami jó érzés szívtájékon. Ez vagyok én. Fontos, de csak valami elvont, nem hétköznapi értelemben. Egy kép a falon.

Szerencsére BH jobban van, még mindig kórházban ugyan, de talán már csak pár napig, aztán jön az otthoni rehabilitáció. Szintén nélkülem. 

Mire kicsit kevesebbet sírtam tehetetlen dühömben, anyám lett rosszul. Közel nyolcvan éves, komolyan kell venni a problémákat, mentő. A gyomortáji fájdalom lehetett volna akár infarktus is, de covid lett. Meglepetés. Nem nagy, anyám megszálottan járkált a piacra, buszozás satöbbi, de akkor is. A figyelmeztetésemre persze legyintett. Story of my life: ha kell valaki, akire legyinteni kell, csak hívjatok. Apróhírdetés: Szeretné valakinek a véleményét figyelmen kívül hagyni? Szeretne szarni az egészre? Szeretné a szemét forgatni minden javaslatra? Hívjon!

A kínai oltásnak hála anyámnak nincsenek komoly tünetei, nincs tüdőgyulladása, embóliája, de második hete van kórházban, ugyanis hetvenkilenc évesen a nem súlyos tünet is súlyos. Mivel nagyot hall és nem nagyon lát, alig-alig lehet vele kapcsolatot teremteni, és akkor sem nagyon érti, mi történik vele. A járványkórház nem leánynevelő intézet, nincs se idő, talán szakértelem se egy idős beteget kikérdezni, meghallgatni. Nem szemrehányás, tény. Miközben itt tényleg mindent megtesznek azért, hogy a hozzátartozók jobban viseljék az elzártságot: korrekt és szervezett a csomagbeküldés és a tájékoztatás. Csak hát nem látom, anyám milyen állapotban van, hetek óta fekszik, nem sorolom. Minden nap megyünk, viszünk neki, amit kíván, ha éppen tudja mondani. Ha nem, megpróbáljuk kitalálni. 

Aztán majd egyszer hazaengedik, és akkor azt is meg kell oldani. Ahogy a karácsony előtt vásárolt vadiúj mosógépem javíttatását is, ami épp húsvét előtt találta elfolyatni minden vízét az újjászületés jegyében. Kismosógép nincs, egyelőre a szerelők is az Úr feltámadásának sonkába vetett hitét gyakorolják. Talán holnap majd hív valaki: Messiás Gyula garanciális mosógépszerelő, miben segíthetek? 

Ezek vannak, jó hírt nem tudok mondani, legfeljebb annyit, hogy az aktuális fordítás végére értem, és a minden fordító által mélységesen gyűlölt köszönetnyílvánítás a fordításra kapott példányomból lemaradt. Istennek legyen hála. 

Más nincs. Tegnap Új-Zéland jutott eszembe, meg az, hogy sürgősen fel kell mondanom, mert nem akarok közellenség lenni. Felmondani, elutazni Új-Zélandra, mosolyogni. Ezek a terveim idénre. Elfogytak a könnyeim.