Midwinter

Elnézve a bejegyzések közötti dátumokat, úgy tűnik, nehezen térünk vissza a normalitásba, vagy az is lehet, hogy ez az új normális. De ez persze marhaság, mert a normalitásnak manapság aligha van relevanciája. 

Miközben szorgalmasan nem írtam ide egy kukkot sem, legalább a fejemben sem futott valami alternatív projekt, egyszerűen igyekeztem a mindennapi feladataimat abszolválni. Most akkor vagy menthetetlenül öregszem, vagy kicsit túl sok volt a mindenből. Hajlok az utóbbi értelmezésre, de ki ne volna elfogult önmaga öregedése ellen...

Ami a történet cselekmény részét illeti, azzal az van, hogy anyámat és BH-t is (ismét) hazaengedték a kórházból. Anyám eleinte ápolást igényelt, kalandjaim a katéterrel címmel kisregényt tervezek megjelentetni (nem), melyben leírom, milyen csodálatos és fordulatos dolog egy katéter, hogy lehet, hogy a kórházból hazaengedett beteg még pozitív, bár már nem fertőz, és hogy péntek délutántól vasárnap estig hogyan fér bele két kirándulás a sürgősségi osztályra egy onnan kölcsönkért kerekesszékben. (Igazából persze filmforgatókönyv kellene, amiben tolom a kissé hisztérikus anyámat a permetező esőben, miközben azt latolgatom, hogy ha nem lennének csodálatos barátaim és volt tanítványaim az egészségügyben, akkor mi a faszhoz kezdenén. Pardon my French.)

Ami BH-t illeti, aki szegény a kovid után posztkovidos tünetekkel és egy rosszul működő tüdővel van megáldva, ő legalább a lehetőségekhez mérten jól van. Nyilván nemigen ugrál kétszáz kilométereket, így maradnak Tatjána levelei. Mondanám romantikusnak, de lehet, hogy nem ez a jó szó rá.

Mindeközben persze teljes az őrület, hullanak az emberek, én pedig igyekszem tartani a lelket anyámban, aki most jött rá, hogy öreg, B-ben, aki mindjárt érettségizni fog, de elég jó kis depressziót növesztett az elmúlt hónapokban, és aki figyelmetlenségból PM helyett első alkalommal AM-t jelölt az otthoni nyelvvizsgánál, így újra ki kellett fizetni a kurva drága nyelvvizsgadíjat, hogy még beleférjen a holland jelentkezési határidőbe. Közben D hónapok óta nem kap rendes fizetést, szintén kissé depressziós, anyámnak pedig telefont kellett venni, de persze ez csak pénz, BH is segített, szóval nem veszem a szívemre a dolgot, majd egyszer csak fizet a kiadó, és akkor pár percre egyenesbe jövök.

Más nincs, anyámhoz szaladgálok napjában többször, próbálok beszélgetni a tanítványaimmal, bár lelkesedésnek nyomát sem találom már magamban, a Stonert olvasom és krimisorozatok hideg szürkekékjét bámulom, amikor épp nincs kedvem semmihez. Igazából minden elég rossz, nagyon fáj a hátam, de elmentem masszázsra, és az viszont nagyon jó volt. Igazából ez volt hónapok óta az első jó dolog, ami velem történt. Hátha ez egy jel, hogy most majd kicsit könnyebb lesz innentől.

Tudom, hogy karácsonyi dal, meg midwinter, de valahogy illik ide. Örök rosszkedvünk midwintere, de közben... mire mennénk remény és bizalom nélkül?