Munkahét

 Az új munkahét elején úgy látom, kis lépésenként ugyan, de minden héten sikerül kicsit lefaragnom a feladatokból. Persze, teszem hozzá gyorsan, a feladat mint olyan továbbra is a mesebeli sárkányra hasonlít, amin újabb és újabb fejek nőnek, több is, mint amennyi eredetileg volt, de ezek kivételesen már nem olyan dühösen okádják a tüzet. 

De nem akarom elkiabálni, még hátra van az év végi hajrá a vizsgákkal meg a sok feladattal. De azért már ott a tanév végének igérete. Hogy majd egyszer csak elfogy az adminisztráció, a továbbképzés, az éretelmetlen és unalmas értekezletek, és ha megélem, akkor lesz szabadság. Amin nem azt értem, hogy nem fogok dolgozni, mert az ugyebár nem opció, de pár hétre legalább megszabadulok az állandó basztatástól.

Ami a helyzetet illeti, abban sok változás nincs, anyám továbbra is mindennapos törődést igényel, de hétvégén kivettem két nap szabit, és a szombati konyhasikálást leszámítva, hagytam, hogy a tesóm érvényesüljön. Pénteken inkább Gyémánt Kört tartottunk TSB-vel és Emmával, vasárnap pedig sétáltunk egy nagyot TSB-vel egy csendes, embermentes tavacska mellett. Életmentő volt mindkét program.

Azt persze nem mondhatom, hogy a stressz varázsütésre eltűnt az életemből, de az biztos, hogy pár izomcsomó kisimult a hátamban, ami nagyon jó. Klassz volna egy tó mellett lakni, akkor minden nap lemennék és nézném a vizet. De ezen a héten víznézés helyett megint marad a hülye laptop, az értekezlet, a továbbképzés, a színes köröcskék. Az utóbbiakat utálom a legjobban. Olyan érzés, mintha teljesen értelmetlen munkát végeznék, ami nyilván így is van. 

Mindeközben B mindjárt érettségizik, várja a nyelvvizsgaeredményt és azt, hogy kedden beoltsák. Kiváncsi vagyok, tényleg beoltják-e, mert ezt valami barátja ajánlotta fel, pedig hétvégén kaphatott volna Astrát is. Na mindegy, mindenkinek azt, amiben bizalma van, és neki fontos, hogy ne három hónap múlva kapja a következőt. 

Más nincs, a hétvégi nyitott teraszokról készült képekről én inkább nem is mondok semmit, mert annyira mérhetetlenül szomorú ez a történet az egész felelőtlenségével, mások szenvedésének és munkájának semmibe vételével, szolidaritásra és gyászra való képtelenségével együtt, hogy jobb volna csak sírni. Apu megengedte, hurrá, mehetünk mulatni. Tényleg eszement óvodásokkal van tele ez az ország, akik azt hiszik, ez a szabadság. Nem lesz itt semmiféle megújulás.