Pedig

[huszonharmadik oldal]

…Úgy élek, mintha az öröklét várna, s nem a teljes megsemmisülés. Vagyis jövőm rabságában élek, s nem halandóságom végtelen szabadságában.

Az Isten nem kényelmes fogalom. (Esterházy Péter)

Akár tekinthetnénk most már a mindennapokat normálisnak is, szinte mindent szabad, hiszen kicsit maszkosan, de apa éjfélig elengedett, lehet találkozni, a vírus megpihent, süt a nap ésatöbbi. 

Ezzel szemben tegnap apokaliptikus sötétségben ügyeltem a folyosón, miközben két teremben egy/másfél maroknyi lányka német érettségit írt. (Odabent is ügyeltek persze, én csak a folyosói aktivitást figyeltem: takarítónő, portásnő, ighelyettes (férfi), az ablakon egy galamb lenyomata, un. poszttorinói lepel.) Akár tehát lehetne éppen itt az apokalipszis is. A csavar ebben az, hogy nem tudjuk, itt van-e. 

A sötétség miatt lett bennem az a hirtelen hiány, ezért Esterházyt kellett olvasni. Esterházy ugyanis mindig az apokalipszissel megy szembe: a teljességet, a halandóság végtelen szabadságát olvasom. Ahogy öregszik az ember, két út marad, megúszni nem lehet, és akkor már a rabságnál jobb a szabadság. (Politikai értelemben is: olvastam egy cikket Lányi Andrásról, amiben arról van szó, hogy elhibázott a kétoldalú politizálás, a világ másról szól. Mondjuk, szerintem, erre nem jövünk rá még sokáig. Vagy rájövünk, de nem így csináljuk. Lásd fent.)

Visszatérve a normalitáshoz: van bennünk ez a nosztalgia, hogy minden rendben lesz, mint régen, csak az van, hogy régen se volt rendben. Most meg már elég jól látszik is sok tekintetben, például az egészségügyben, az oktatásban ésatöbbi, hogy mi van, és mi volt, csak nem akarjuk elhinni, mert nincs rá megoldás abban a paradigmában, amiben gondolkodunk a világról. Persze a megoldást én se tudom, tipikus értelmiségiként ugye nekem semmi se jó. 

Pedig egyébként sok jó dolog van. Van iható víz, van kaja, van áram. Néztem egy sorozatot (Travelers), amiben a jövőből érkeznek időutazók, mert ott annyira szar az élet, hogy a fejükbe veszik, hogy majd visszajönnek a 21. századba és rendbe hozzák a dolgokat. A missziót egy Igazgató nevű mesterséges intelligencia irányítja, de hiába, a 21. századon nem lehet segíteni. Valószínűleg igaz. 

Azt gondolom, az emberség marad. Amíg. Nem sokáig. A halandóság végtelen szabadsága talán vigasz. A többi az utánunk jövők dolga lesz. Na ezért kellene az emberséget tanítani. 

(Látszik, hogy jógáztam reggel.)