Posztminden

 Lassan visszazökkenek a dolgos hétköznapokba, ami azzal is jár, hogy korábban kelek, ergo van időm blogbejegyzést is írni. A testem is kezd visszaállni az alapbeállításokra, és nagyjából mostanra sikerült kikecmeregni a posztfordításos nihilből, meg a szeretteim betegségét követő posztkovidos sokkból.

Mondtam is múltkor BH-nak, hogy szerintem nekem PTSD-m van, de persze ez nyilván baromság, inkább csak elegem volt/van. Mindenesetre kúráltam magam alvással, sorozatokkal, masszázzsal, aztán leszoktam a cigiről, jó már sokadszor, és jó, még csak öt napja, de ad némi önbizalmat, hogy urrá tudok lenni a sóvárgáson. Story of my life amúgy is, a nikotint csak hozzáírom a listához.

Mondanám amúgy, hogy a leszokás ilyen nagy lelki dolog, de valójában csak annyi van, hogy nagyon drága hobbi lett a cigizés, simán sajnálom rá a pénzt, hiába nem dohányzom sokat, a havi 4-5 doboz ára bizony másra kell. 

Más. B elvileg (keep my fingers crossed) végzett az érettségivel. Volt persze izgalom, de hiszti szerencsére nem, és a sok facebookon pro és kontra vicsorgó, sajnálkozó, borongó ésatöbbi poszt egy pillanatig sem érdekelt. Lehet, hogy túl öreg vagyok? Ezek szerint az életkornak vannak előnyei is. Persze van véleményem a feladatokról, de meglepődve egy percig sem vagyok se azokon, se a reakciókon. Mert mit is kérünk számon egy életképtelen, egyre ódivatúbb, egyre kevésbé a lényegre, a műveltségre, a kritikai gondolkodásra, az emberre koncentráló közoktatáson? Na ugye. Pláne egy olyan országban, ahol nincs is értéke a tudásnak. 

Más nincs, ma írják a tanítványaim az angol érettségit. Meglátjuk, milyen kis ügyesek lesznek. Bízom bennük. Na meg még annyi, hogy a Balatonhoz vágyom. Kár, hogy nincs autóm, szívesen meglepném B-t egy kirándulással.