A folyón túl

 Az első nyári szombat mindig különösen kedves nekem. Amolyan ígéret, amiben benne van a sokáig alvás, a hársillat, meg a remény, hogy elutazom valahova. Az ígéret és a remény persze sok-sok éve ennyiben is marad, mert aztán vagy nagyon meleg lesz, ami lehetetlenné teszi a sokáig alvást, vagy rájövök, hogy nem, idén sem utazom sehová. 

Nyilván eljön majd az idő évek múlva, amikor nem kell kuporgatni a számlákra, és amikor esetleg futja majd autóra vagy vonatjegyre, hogy újra megigyak egy pohár jéghideg proseccót a kedvenc pizzériámban a Trasteverén, de a remény egyelőre gyorsan semmivé foszlik a szedett-vedett panel albérletben a nyár első, még éppen elviselhetően meleg reggelén. Igaz, az azért jó, hogy arra a néhány másodpercre mégis elhiszem, lehet az élet olyan, amilyennek szeretném.

Nem tudom, ha két hónap múlva kirepül a legkisebb is, mihez fogok kezdeni. Ha BH itt lenne, biztos azt mondaná, hibás az az elgondolás, hogy kezdeni kell valamit, de mi nem vagyunk egyformák, ő nem kezd semmit, vele történik az élet, én viszont nagyon más vagyok, én az élettel együtt akarok történni. Dac vagy konokság... nehéz megmondani. 

Mondjuk most, hogy Komoróczy életrajzát olvasom, kicsit megnyugodtam, mert az olvasás tud örömet adni a magányos órákban is. Mégis szorongok a pillanattól, amikortól fogva örökre magamra maradok, nem lesz kiről gondoskodni, kihez szólni, még ha a válasz sokszor csak egy kamaszos vállrándítás is. Rend lesz majd, szokták mondani, milyen jó, hogy az ember mindig megtalálja a dolgait, hogy nem termelődik újra a mosatlan edény a konyhában minden nap, meg hasonlók. Ez biztosan így is van, de úgy érzem, egy ravatalozóban fogok élni. Mindeközben azt kívánom, lássanak a gyerekeim világot, találják meg önmagukat, hiszen ez a feladatuk: élik a saját életüket. 

Nem tudom, mi lesz velem. Talán meg kellene tanulni végre zongorázni, mert most már majd még akár egy zongora is elfér mellettem, ebben a nagy ürességben.