A mi halottaink

 

Hogy rossz mentális állapotban van mostanában szinte mindenki, azt tudjuk. Hogy a gyerekeket megviselték az inger- és társszegény hónapok, a világ bizonytalanságai, azt is. Az öngyilkossághoz viszont nem lehet hozzászokni. 

Nem ez az első gyereköngyilkosság, amivel a pályám során találkozom, ha jól számolom, harminc év alatt a harmadik, de mindig azt gondolom, egynek sem szabadott volna lennie. Bár egyiküket sem tanítottam, nem gondolom, hogy ez számít, így is rettenetes érzés. És ezek csak a befejezett öngyilkosságok, kísérletből volt több is, amiről tudok. És ki tudja, hány gondolat. 

Nyilván minden szakmának megvannak a terhei, mások életéről nem tudok nyilatkozni, de tanárként nagy megpróbáltatás a diákok halála akkor is, ha balesetvagy betegség okozza, de az öngyilkosság százszoros rémület és szorongás. Nem vagyok pszichológus, és bár tanultam pszichológiát, mégsem ez a szakmám. Mondjuk úgy képzelem, van érzékem az emberi és a kamasz lélek rezdüléseit észrevenni, de tenni nem mindig van eszközöm, tudásom, lehetőségem. A lélek nyomorát meggyógyítani, felemelni a mélyből mindenkit, talán nem is lehetséges még a szakemberek számára sem, de az mégis jó volna, ha ezzel kezdenénk, kezdhetnénk végre valamit. 

Nagyon sok baj van az iskolákban és a családokban is, hogy a magyar társadalmat és a nagyvilágot már ne is említsem, és ennek a sok bajnak hű tükre, érzékeny, rezdülésre kész vízfelszíne a gyermeki lélek. Ezeknek az öngyilkos gyerekeknek a tragédiája pedig mindannyiunk vállát nyomja, mármint minden felnőttét, aki ebben az országban és ebben a világban hagyja, hogy ne a szeretet, hanem a kapzsiság, az akarnokság, a hatalomvágy és a pénz uralkodjon el a mindennapokban. A mi halottaink ezek a gyerekek. A mi el sem kezdődött életeink.