Kontempláció

 Igazi augusztus van, olyan, amilyennek szeretem: éjjel lehűl a levegő, nappal meleg van, sőt forróság megint, de az éjszakai hűvösség miatt a nappal megbocsátható.

A nyárra tervezett tennivalóknak csak egy részét sikerült elvégeznem, de még van néhány nap, ha 30 fok alá csúszik a hőmérő higanyszála, talán belefér a következő két hétbe egy-két dolog. Ha meg nem, akkor nem, akkor majd abszolválom ezeket hétvégente. 

Kár, hogy a felhőtlen nyaralást olykor megzavarja a valóság, a hazai homofób őrület, a klímaváltozás, és a minden elővigyázatosság ellenére is be-bekúszó vírushírek pedig olykor szupercellákká állnak össze. Egészen különös érzés, hogy fiatal- és felnőttkorom olvasmányai inkább tűnnek most jövőbe látásnak, és akkori óvatos aggodalmaim ma már a mindennapos hírek kategóriájába tartoznak. (Valaki pont a Raj című regényt említette nemrég példa gyanánt, amit annak idején nagyon szerettem, úgyhogy lehet, hogy újraolvasom.)

Mostanában nem nagyon van örömhír, de menedék azért ilyenkor is akad. Nekem például a barátaim, a gyerekeim, és persze a szerelmem. Ha velük beszélgetek, ha őket ölelem, megtalálom az örömöt a jelenben. A világ szeretetlensége ellenében ez az egyik leghatékonyabb eszköz. A másik az olvasás, ami, mondanom sem kell, a gondolkodás melegágya. 

Milyen érdekes, vagy inkább szomorú, hogy a jelenlegi oktatási rendszer személytelenségével és ügyetlen, merev tantervével épp a túlélés eszközeit veszi el a gyerekektől. A butaságba és a szeretetnélküliségbe fog belehalni az emberiség, ha nem változunk meg, és ha nem teszünk a változásért. Azt hiszem, korunk (vagy minden kor?) neurózisának legjobb gyógyszere a csendes olvasás és a szeretettel teli, baráti beszélgetések lehetnének. De még az is lehetséges, hogy a nagy világproblémák megoldásához sem kellene más, mint az ismeretek bővítése, a gondolkodás és az értelmes dialógus. Persze csak ha szeretnénk mást is tenni, mint ijedten sikoltozni, hogy mind meghalunk. Ami egyébként nyilván nem valami nóvum, csak a hogyan nem mindegy.