Partra vetve

Egy hét holland(iai) távollét után tegnaptól ismét itthon. Jó érzés, de közben a másik szemem sír: a tengert, a nyugalmat, a működő dolgokat nem lehetett hazahozni. Hát ugye az ott van, ez meg itt, és erre mindig emlékeztet már az utazás utolsó szakasza, a Budapestre induló repülőgép magyar közönsége is. 

Michael talán pont az utolsó napon kérdezte, milyenek is a magyarok, és sikerült jól megfogalmazni egy általánosságot, amire eddig nem gondoltam: hogy a magyarok (tudom, túláltalámosítok, elnézést, ld. ing) mindenki mást lenéznek, csak az nem derül ki, hogy mire föl. A hollandok például nem ilyenek. Azt hiszem, ezt éreztem először meg a repülőn hazafelé, ezt a lenézést megint, hogy ő, a mindegy ki, na ő jobban tudja. Mindent is. Miközben kiröhögi a másikat. Mikor lett vajon ekkora arcunk a semmire? Nem vagyok pszichológus, nem tudom. 

Más. A kinti nyelvtanfolyam jól sikerült, pontosabban szerintem jól sikerült. Az olasz tanárok tanultak valamicskét angolul, persze nem egyformán, meg azért egy hét, akármilyen intenzív is, csodát nem tesz, de talán kaptak valami segítséget ahhoz is, hogy tudjanak egyedül tanulni, ha épp kedvük támad. Egyébként rendkívül helyes emberek voltak, meg is hívtak magukhoz jövő nyárra Ascoli Picenoba. Hát egye fene, ha komolyan gondolják, miért ne. 

Más nincs, tök jól elvoltunk Padingtonnal, de szívesen jöttem haza a barátaimhoz is, meg a kollégáimhoz, meg a diákjaimhoz. Végeredményben itt is szeretek lenni, csak sokkal kevésbé működnek a dolgok, amitől meg nehezebbek a mindennapok. Ma megyek először dolgozni itthon. Azért ez is jó. Az új év mindig újjászületés mindnyájunk számára. Megannyi főnixmadár vagyunk.

A tanév elejére tánczene jár.