Regenerációs együttható

 Talán különös, de szemben az általános vélekedéssel, miszerint a szépirodalom komoly terápiás hatással bír, nekem általában természettudományos könyvekkel sikerül visszanyernem a lelki békém. Ezzel persze nem állítom, hogy nem esik jól regényt olvasni, pusztán arról van szó, hogy bizonyos helyzetekben a tudomány, a tudomány logikus módszertana, a tudósok higgadt világlátása számomra sokkal megnyugtatóbb, mint bármi más.

Tegnap Néhány napja végére értem annak az interjúkötetnek (a nyár nem kedvez a blogbejegyzések gyakoriságának, de erre majd visszatérek), ami mégis kivétel volt egy picit, hiszen nem egy természettudóst kérdezett az interjú készítője, hanem egy társadalomtudóst. (Itt tegyük azért azt hozzá, hogy a kérdező Hargittai István viszont természettudós, és talán ez szüremlik át a köteten. Vagy nem, végül is tényleg mindegy.) Nagy érdeklődéssel és kíváncsisággal olvastam Komoróczy Géza visszaemlékezését, és a sok félrerakott regény után ez a könyv idén nyáron meghatározó olvasmány volt számomra. Azt persze nem mondom, hogy mindenben értettem Komoróczyt, vagy éppen egyetértettem volna vele, de elég öreg vagyok már ahhoz, hogy elfogadjak embereket úgy, ahogy vannak. Még az is lehet, hogy erre a személyiségfejlődési momentumra vagyok a legbüszkébb. Ebből a szempontból például érdemes volt megöregedni. 

Más. Ezen a nyáron nem csak a regényolvasástól, de magától az írástól is eltávolodtam egy kicsit. Hol idő nem volt, hol kedv, hol túl melegem volt, hol meg épp mást csináltam. Mindenesetre évek óta ez volt az első nyár, amit nem dolgoztam, nem fordítottam végig. Ennek nyilván számos hátulütője van, közben meg (a panelnegyvenben áttizzadt éjszakák ellenére) régen nem volt ennyire jó nyaram. A határidőmentes élet csodája. Amúgy ez is előrelépés: élvezni azt, hogy él az ember. 

Na jó, nem akarom azért egy könnyed, fehér ruhában mezőn szökellő bakfis képét festeni magamról. Se könnyed, se bakfis, és allergiaszezon is van, szóval a mező sem aktuális, a világ meg egy mocskos hely, minden az apokalipszis felé sodródik ésatöbbi. Látom, érzem, de az olvasás, a jóga, és a gondolat, hogy hamarosan nagy vizet látok, ideiglenesen zárójelbe teszi a previlágvégét. (Ez is jó kis könyvcím lehetne: Pre.) Közben meg azért minden nap összeszorul a szívem a világ állapotán. Az emberi élet soha nem tudja levetkőzni ezt a Janus arcot. Nehéz jól élni egy rossz világban, viszont érdemes.

Más nincs. Vasárnap elutazom Amszterdamba, a villamos megint elkanyarodik balra a Café Americain mellett a Leidsepleinnél, én meg hirtelen otthon érzem majd magam ebben az idegen városban. De hogy épp Amszterdamba juttasson el a szerencse ilyen gyakran, hogy épp ott lepjen meg az otthonosság érzése, ne Berlinben, ezt sem gondoltam volna. Nem lehet az emberi életet kiszámolni. Ez egy újabb Biedermann-sejtés. 

(A mai zenét Harvey Specter gyűjteményéből választottam. Az egész jó ám.)