Hétköz

 Hétközép van, és az életközéppel ellentétben a válság ma elmarad. Elmarad, mert egyrészt az órarendkészítő programisten megkegyelmezett, és hagyott egy napot a regenerálódásra, másrészt a Doktor által felírt antibiotikum valami űbermodern cucc, mindent is kiírtott belőlem már a második napra. Persze kellett hozzá vennem bélflóravédő kapszulákat, mert ez utóbbit is hazavágta fél óra alatt. Így jár, aki nem engedheti meg magának a táppénzt. 

András László (mondanám Laci, de azért annyira lehet, hogy nem vagyunk jóban) kiváló krimije után egy fákról szóló könyvet tervezek olvasni, de előtte még végignéztem egy rövidke, egy évados sorozatot a Netflixen. Az a címe: The Defeated, és tényeg erről is szólt 1946 Berlinjéről, a megvert, mindenki által kizsigerelt, szerencsétlen városról. Az emberek kicsi, szerencsés része milyen hamar elfelejti a szenvedést, azt, hogy olykor nincs más cél, csak megérni az estét. Aztán a reggelt. A haldokló Berlint kellett végignézni, ami egy cseppet sem hasonlított a mostani élőhöz. Ugyanaz a két város lenne? Nehéz megmondani, de hogy az emberi jóságba vetett hitemet nem erősítette a film, az is biztos. És már abban sem vagyok biztos, hogy a Gonosz valóban banális. Lehet, hogy inkább csak mi, a gonoszság végrehajtói vagyunk banálisak.

Más. Az iskolakezdés nyomasztó adminisztrációs terheket ró a tanárokra, de most ráadásul a nyakamba szakadt mindenféle utazásszervezés is, mert az államilag támogatott programok (uniós pénz ez azért, ne hatódjunk meg annyira) hirtelen feléledtek, amitől lehet, hogy hirtelen a fél iskola kénytelen lesz még ősz elején gyorsan elutazni, hogy eltapsolhasson pár millió forintot, amit persze jogosan nyert, de akkor is. És ha ez még nem volna elég, két napja írt Ian Írországból, hogy akkor megyünk-e, mert úgy tudja, a csodálatos magyar kormányzat detényleg megvalósítja az egyhetes nyelvkurzusok ötletét. Hát na. Csak hogy tanítani tulajdonképpen mikor is fogok, az még nem teljesen világos. 

Na de hogy ne csak iskola legyen, azt még elmesélem, hogy pénteken kollegiális fröccstársaságunk Orfűn tölti a délutánt-estét némi rántott hal, fröccs és nyárvégi hangulat közepette JP-ék nyaralójának teraszán. Annyira jó kis társaság ez, igazán lehet őket szeretni. Klassz, hogy nem csak a gyerekek, de a kollégáim miatt is szívesen megyek dolgozni, és az van, hogy a két új legény ezen egyáltalán nem rontott semmit, sőt. Pedig voltak kétségeim, sőt, mea culpa, cinikus megjegyzéseim is, de helyes két srác, az új újon pedig múlt héten meg is esett a szívem, mert egyik lyukas órában elaludt a kanapén a tanáriban. Bevallom, az apja miatt azt hittem, valami hülyegyerek, de már látom a szemében az őszinte rémületet meg a tanácstalanságot, viszont ilyenkor is mosolyog, és ezt annyira becsülöm benne, mert úgy érzem, jó tanár lesz belőle. Egyébként is, ha anyám alapján kellene mondani rólam valamit... na hát így.

Más nincs, várom a hétvégét, mert a hal-fröccs kiruccanás után BH vidékre látogat. Ránk fér egy semmittevős, ágyban maradós szombat.