Kitartás

Az jutott eszembe ma reggel ébredés után, milyen sok mindenben kell kitartania az embernek élete során, és hogy ha ez így van, akkor ehhez sok-sok képesség és készség mellett a türelem és az elfogadás talán a legfontosabb erények. 

A szeptemberben az emberre (tanárember) zuhanó rengeteg munka és adminisztráció mellett türelmesnek, elfogadónak és szeretettel telinek lenni nem könnyű, de másképp meg hogyan volna értelme? Értelme meg jobb, ha van az életnek, mert máskülönben túl hamar elunjuk a küzdelmeket. Vagyis én túl hamar elunnám.

Nem könnyű az idei évkezdés, talán mert öregszem, talán a pollenáradatnak is köze van ehhez, hiszen már lassan egy hónapja van tele a fejem takonnyal, viszket a dobhártyám belső oldala és a torkom. Persze a világ (nagymagyarvalóság plusz nyárközepi klimatikus viszonyok) sem segít abban, hogy kisimult homlokkal ébredjek. Ma reggel például beleolvastam a nemtommilyen nemzeti hatóság iránymutatásába a médiában megjelenő LMBTQ+ tartalmakról, és megint elméláztam azon, hova is kellene megvenni azt a csak oda repjegyet. Ennyire szánalmas, szolgalelkű, izzadtságszagú, megalkuvó és tegyük hozzá, totálisan értelmetlen szöveget ritkán lát az ember még idehaza is. Mennyi pénzt kaphatnak ezek az emberek, hogy ennyi szégyent el tudjanak viselni? Na jó, többet kell meditálni.

Más. Tegnap kirándulni voltunk a hegyen, ami ha a csípőfájdalmamnak nem is, a fejemnek jót tett, bár egészen elképedve láttam, hogy az erdei ösvényen vagy porban gázoltunk, vagy egészen fel van repedezve a föld a szárazságtól. Nem emlékszem, hogy láttam volna valaha ilyesmit errefelé. Az egy dolog, hogy nem volt kellemes a porban túrázni, de el sem tudom képzelni, mennyi esőnek kellene esni ahhoz, hogy ez a szerencsétlen erdő magához térjen. 

Sok betegség és sok szomorúság van most körülöttünk. Talán az eső majd ezen is segít egy kicsit, sír egy kicsit helyettünk. De akárhogy is van, kivárjuk az örömet. Mi más dolgunk lenne ebben az életben?