Positive blues

Meglepő, de a szeptemberi napok épp olyan viharsebesen száguldanak tova, mint a nyáriak. Talán úgy vagyok én ezzel, mint a fák, hogy a napsütéses órákat számolom, és ezért nem lassul semmi körülöttem, főleg nem az idő. 

Egyébként lehet, hogy ki kellene találnom valami önsegítő technikát, listát vezetni a teendőkről, aztán diadalittasan kipipálni, amit elvégeztem, esetleg sárkányként ábrázolni a tennivalókat, és amikor megvannak, egy határozott nyisszantással levágni a fejet. 

Egyébként szeptember utolsó hétvégéjére túl vagyunk már a tanmeneteken, egy szülőin, a beavatási délutánon, a pótló- és szóbeli vizsgákon az osztályomban, úgyhogy nem is csoda, ha az az érzésünk, mindent macskabaszta vágtában (copyright by kolléganő) kell csinálni, de az őszi szünet előtt még vissza vannak az osztályozóvizsgák, lesz pályaorientáció, tanítani kezdenek a hallgatóim, rádióműsort kell készítenem, kell valamit kezdenem a derekammal, át kellene rendezni a szobát és nagyon jó volna pár dolgot megírni: könyvismertetőt, cikket, no meg valami saját szöveget is végre, mert arra sem került sor hónapok óta. 

Más. Tegnap lett volna apám 84 éves. Nagyon hiányzik. Simán élhetett volna eddig bölcsességben, csak sajnos a teste cserbenhagyta. Ma délután kimegyek a temetőbe, és fájós derékkal ugyan, de rendbeteszem a sírját. Ilyenkor sajnálom, hogy nincs autóm, mert sokkal kényelmesebb volna nem a buszon végigvergődni odáig anyámmal meg a szerszámokkal. Már ha anyám egyáltalán jön, az is lehet, hogy van valami ukáz, hogy balos gondolkodású emberekkel tilos mutatkozni. Ebédre mindenesetre nem jön át. Ez van.

Amúgy különleges dolgok, nagy fordulatok nincsenek. Az viszont nagyon jó, hogy tegnap itt volt BH, így a napfényes szombat gondtalan boldogságban telt. Most majd sokáig nem látom, de amilyen gyorsan szaladnak a napok, lehet, hogy fel se tűnik. Jó, ez marhaság. Jobb volna gyakrabban látni.