Gesztenyeszezon

A kellemesen borongós, őszi hét utolsó napján elég sok dologról lehetne írni, ami szomorú, elgondolkodtató, esetleg egyenesen érthetetlen. Nem mindenről fogok. 

Itt van elsőnek az előválasztási hercehurca. Nem akartam indulatból megnyilatkozni korábban, inkább tájékozódtam, de sokkal okosabb azért nem lettem. Most például fogalmam sincs, hogyan is megy majd ez az ellenzéki szekér tovább, főleg, és kire is fogok szavazni, ha alig-alig találok rajta szimpatikus embereket. Itt van például Márki-Zay Péter, akinek az elhivatottsága irigylésre méltó, ugyanakkor olyan dolgok esnek ki a száján, hogy megijedek. Nem az az europér vezető, akire vágyom. Vagy itt van Dobrev Klára, akinek műmosolyától és megcsinált gesztusaitól sírni tudnék. Lehet, hogy én vagyok rossz helyen? Mit keresek én egy ilyen országban, kérdezem magamtól, miközben meg ez az én hazám is. Tanácstalan vagyok.

Aztán itt vannak a szegényes hétköznapok, ahol az én szakmámban dolgozó emberek fizetésének emelése szóba is alig-alig kerül. Nem érdemlitek meg, üzeni a miniszterelnök. Hm. Tényleg értéktelenek vagyunk? Persze ez is lehet, van jó sok hülye ezen a pályán is, ahogy minden foglalkozást űző csoportban. Tesze-toszák vagyunk?  Ez is lehet, de hát nincs olyan szakszervezetünk, ami valóban meg tudná szervezni a sztrájkot. Az összes tanár sztrájkját, különben vicc az egész. Az ilyesmi viszont nem megy egyik napról a másikra, és roppant nehéz ügy. Másrészt viszont én egy fizetésből, albérletben, egyelőre eltartva a legkisebbik gyereket leginkább csak éhen tudok halni ennyi pénzből. Nem nyavalygok, egyszerűen csak jelzem. Egyelőre bírom, hogy mindent elvállalok, amit tudok, hogy plusz pénzhez jussak, de öregszem, és dühít is, hogy ennyire nem becsülik meg a munkámat. 

Természetesen fel lehet mondani, el lehet menni máshova dolgozni, és tényleg lesznek olyan tanárok, akik kényszerűségből más munka után néznek. Valószínűleg azok, akik kreatívak, akik nem ijednek meg a kihívásoktól, és akik tehetségesek, rugalmasak. És maradnak majd jó tanárok is a pályán, de azért többségük öt-tíz évvel van a nyugdíj előtt... Amikor tanárhiányról beszélnek, és sokan megvonják a vállukat, szerintem nem tudják elképzelni, ez a mindennapokban mit jelent. Ha szerencsénk van, pár éven belül lesz egy közoktatási földcsuszamlás, és akkor talán a szülők is felemelik a szavukat a lerobbant rendszer miatt. Mert persze nem csak a pénz a baj, hanem a tanári autonómia hiánya is, szóval gyorsan kellene cselekedni. Jó, ez se érdekel senkit.

Milyen jó azonban, hogy a hétköznapok nem csak iskolából és politikából állnak, hanem vannak például könyvek (Bartók Imrét olvasok, és méghozzá milyen fantasztikusan jó ez a regénye), vannak gyerekei az embernek (ezen a héten kifejezetten jól bírtuk egymást), és az esős délutánokba becsempésztem egy kis kötést is (long live the yarn!). Pihenni is igyekszem sokat, van rajtam valami enyhe szédülés, ami a tegnapi Epley-manőver után kicsit jobb lett, de mindig vissza-visszatér. Lehet, hogy meg kellene nézetni a szemem. 

Más nincs. Délután befejezem a Gesztenyeember című hátborzongató minisorozatot, miközben nem győzöm csodálni, milyen szép ez a dán nyelv. (Mondjuk azt hittem eddig, hogy norvég, de mindegy, eléggé hasonlítanak.)