Bitter November

 November első fele sajnos nem sikerült olyan édesre, mint vártam, esetleg vártuk sokan. Ahogy napról napra emelkedett a fertőzöttek száma, úgy lett egyre keserűbb szám íze, és bár a hiteles tájékoztatást rendkívül fontosnak tartom, különösen a járvány felfutó szakaszában, érdemi intézkedések híján leginkább csak a frusztrációm nőtt. Ilyen szempontból, bármilyen őrültségnek is tűnik, a hétvége adatmentessége megnyugtat. 

Ép ésszel természetesen felfogom, hogy mi miért van, hogy az új variáns agresszívebb, fertőzőbb, mégis rettenetes csalódottságot érzek. Szerettem volna visszakapni az aggodalmaktól mentes őszi-téli időszakot, az élet azonban nem érdemekről és visszakapásokról szól. Gyerekes dolog ez, kár volna tagadni, de pofán tudnám baszni ezt a vírust. (Tudom, ez így végképp zavaros, nem kell antropomorfizálni a vírust, szóval pofája sincs, meg amúgy is túl kicsi.) Sajnálatos módon ez az indulatosság és elkeseredettség nyomja rá a bélyegét a mindennapjaimra, amitől se olvasni nem tudok, se kötni nincs kedvem, és amitől nagyjából mindenkit a pokolra kívánok, aki hozzám szól. Sajnos még azokat is, akiket egyébként nagyon szeretek. Vigyázat! HP üzemmód aktiválva. (Caution! SB mode is activated.) Kellene egy ilyen póló.

Tegnap egész nap vizsgáztattam, ami tovább rombolta a mentális állapotomat. Egyrészt agyfaszt kapok attól, hogy valaki úgy vizsgáztat, hogy effektíve szarabb kiejtése van, mint a legbénább angolul beszélő embernek ever, és úgy olvassa fel a kérdéseket, mint aki életében először lát angol nyelvű szöveget, másrészt végigszipogja a vizsgát, de azt bizonygatja, hogy csak egy kis megfázás, nem beteg. Tízes skálán mennyire lehet valaki hülye? És tanár ugye. Ezt is miért??? 

Aztán, hogy a heti fáradtságot tetézze a sors, este még kaptam egy telefont, hogy írjam össze, ki van beoltva, ki nincs, mert a párhuzamos osztályban az egyik diák pozitív lett, aki tünetei ellenére suliba jött, és tesi órán együtt tesizett a mi osztályunk lányaival. Itt is felmerül persze több kérdés is, pl. miért jön el tünetekkel, miért tesizik, miért csak az oltatlanok mennek karanténba, miért csak egy héttel az eset után derül ki az egész, mégis mi közöm nekem jogilag az oltottsági adatokhoz, és vajon minden tesi óra után fertőtlenítik-e a tornatermet, már hogy csak néhányat tegyek fel a fejemben motoszkálók közül. 

De azért, hogy legyen jó is, azt még elmondom, hogy szülinapomra Emmától jegyet kaptam a Kollár-Klemencz kamarazenekar eheti koncertjére, ami csodálatos gyógyírnak bizonyult minden rosszra, amiben élünk. Arra jutottam, zene nélkül nem tudunk megmaradni ebben az életben. 

Más nincs. Hallgassatok zenét.