Észak

 Bár nem szoktam nagyon pihenten hazaérni péntek délutánonként, az elmúlt hét különösen is megterhelő volt, úgyhogy régen voltam olyan fáradt testileg és lelkileg, mint tegnap este. Nagyon sok dolgot csináltam, nagyon sok felé kellett figyelni, sok új dolgot csináltam, olyasmit, amit még soha, és sajnos ezek közül nem mind volt kellemes vagy éppen szellemileg megtermékenyítő. 

Azért a jót mesélem először: csütörtökön volt egy kerekasztal-beszélgetés az Amnesty International szervezésében, melynek középpontjában a nők helyzete volt különböző kultúrákban. Furcsa volt egy színpadon ülni és moderálni négy ember beszélgetését. Egészen más, nehezebb is, mint egy rádiós interjút megcsinálni, ahol azért mindig ismerem a beszélgetőpartnereket legalább valamennyire. Ennek ellenére szerintem jól sikerült a rendezvény, bár azt nem mondom, hogy minden beszélgetőtárs esetében könnyű dolgom volt. Azért végül örülök, hogy elvállaltam ezt a feladatot. 

Ami a heti iskolai tennivalókat illeti, ott azért túl sok volt a mindenfélére figyelés nekem most. Nem tudom, csak fáradok, esetleg rohamosan öregszem, de a két hallgató, meg plusz a két pszichológushallgató, a szalagavató műsor próbái és a gyerekek aktuális problémáinak labirintusában bolyongva néha kifejezetten elveszettnek éreztem magam. Pedig tényleg helyesek és rátermettek a hallgatók, a két pszi is nagyon aranyos, de a szalagavató kezd valami abszurd vígjátékra hajazni, amiben valaki mindig karanténba kerül vagy kovidos lesz, ezért az ünnepségre majd csak a végzősök nyugdíjba vonulásakor kerül sor. 

Aztán ezt a bonyolult hetet sikerült megfejelnie egy osztályomba járó fiúnak azzal, hogy összeverekedett egy nyolcadikos sráccal valami bagatell ügy miatt. Nem problémás, békés, barátságos fiú, idén kifejezetten sokat tanul, tegnap mégis elpattant valami benne, aminek mentő és rendőrségi kihallgatás lett a vége. Persze amikor elszállt az adrenalin, akkor jött az összeomlás: a gyereké, a szülőké, és kicsit az enyém is. Sok volt ez így egy hétre. 

Ma már azért sokkal jobb, bár a hátam nagyon fáj, ott összeugrott valami, zsibbad tőle a kezem kicsit, viszont igyekszem kihasználni a masszázslabdám. Csak kikapcsolódni szeretnék hétvégén, nem tervezek nagyon semmit, inkább főzni, sütni, normális dolgokat csinálni szeretnék, olyan dolgokat, amit normális emberek csinálnak. 

Más nincs, miután ma elolvastam még három kommentet egy tudományos hír alatt, komolyan elgondolkodtam azon, hogy elhagyom a facebookot. Az a benyomásom, hogy a közösségi médiát nagy felelősség terheli abban, hogy az azt használó emberek jelentős része súlyos kognitív és mentális problémákkal küzd. Az élet nagyszerű dolog, a tudás érték, a logikus gondolkodás erény, a gyűlölet pusztítja az agyat és a lelket, de ez ott nem látszik. Én pedig nem biztos, hogy részese akarok lenni ennek az őrületnek. Nehéz szívvel mondom, mert látom a kapcsolattartás ezen formájának is sok előnyét, de nem éri meg.