A mi utcánkban

 Miközben a világ gyakran belebolondulni látszik az önzésbe, azért látni mást is: látni a szolidaritás, a szeretet magvait kicsírázni. Annyira sok mindent kaptunk a nyakunkba az elmúlt néhány évben, hogy nem csoda, ha sokan kapaszkodnak abba, amit megszereztek, mostanra azonban az is látszik, mindent elveszíteni (mármint tárgyi dolgokra, biztonságra, egzisztenciára gondolok) sokkal könnyebb, mint hittük. Talán ezért van az, hogy mostanában egy kicsit jobban ragaszkodunk olyan dolgokhoz is, ami nem kézzelfogható. 

Már a járvány kezdetén is tapasztaltam ilyesmit, de most megint gyakrabban futok bele a szeretet megnyilatkozásaiba. Mondok egy példát. Én egy hatalmas panelházban lakom, ahol sok az albérlő, külföldi diákok is előfordulnak, de a ház törzsgárdája idős nénikből áll. Állati jó fejek, bottal jár majd mindegyik, mégis imádnivalóan igyekeznek mobilisak maradni. Büszkék is erre, mert csípőműtét ide vagy oda, ők viszik a kutyát sétálni, ők mennek a boltba. Egyik helyesebb, mint a másik. Persze vannak azért a házban kisgyerekes családok is meg középkorú szinglik, szóval elég vegyes a közösség. Mindenesetre az elmúlt hónapokban lett egy ilyen mini ellenállási mozgalmunk az önzetlenség jegyében. 

Úgy kell ezt érteni, hogy akinek van valamije, ami már nem kell neki, apróságokra gondolok főleg, az kiteszi azt a bejárat melletti asztalkára, ahonnan elviszi, akinek tetszik vagy szüksége van rá. Volt ott már kép, szaloncukor, Lucabúza, én tettem ki két könyvet pár hónapja, tegnapelőtt meg egy szett műanyagtálkát és egy üvegkancsót. A dolgokhoz nem tartozik üzenet, érti mindenki miért van ott, és azt is, bárki elviheti. (Na jó, a búzához volt két sor magyarázat reszketeg, öreges kézírással.) Szóval ez a mi kis asztalunk a lépcsőházban. Túlhasználni nem illik, nehogy raktárrá, megunt tárgyak gyűjtőhelyévé váljon, úgyhogy nem minden nap van rajta valami, és kacatokat, szar dolgokat nem rak ki senki. 

Tegnap viszont szintet lépett az adakozás a környékünkön: éjjel hazafelé menet egy fenyőt láttam kirakva a kukák mellé, rajta jó nagy betűkkel: Elvihető. Ajándék bárkinek! Nem tudom, hogy miért nem kellett a vevőjének, talán kettőt vettek, talán végül mégis elutazik, de nem is érdekel. Adni bárkinek az egyik legnemesebb gesztus, amit el tudok képzelni. Igazi karácsony lett tőle a mi utcánkban.