Collateral

 Múlt héten olvastam egy interjút egy Angliában élő sürgősségi orvossal valahol. Sajnos hiába keresem, nem találom a cikket, pedig szerettem volna megemlíteni a nevét is. A lényeg az, hogy volt egy gondolata, ami nagyon szíven ütött; valahogy úgy szólt, hogy az emberek a szabadságukért cserébe készek beáldozni egy (vagy épp több) busznyi halottat naponta. Ezt a koronavírus újabb és újabb hullámainak következtében foganatosított, illetve nem foganatosított lezárásokkal kapcsolatban említette. 

Sokat gondolkodtam ezen azóta, mert érdekes morális kérdésnek érzem a felvetést. Egyrészt  valóban az a helyzet, hogy nem bírjuk a bezártságot sem mentálisan, sem gazdaságilag, és ez a nem bírjuk bizony felülírja azt, hogy naponta csak Magyarországon még most, a leszálló ágban is több, mint százan halnak meg a járvány miatt, részben indokoltan (idős, legyengült betegek), részben, és őket talán nem is említi a statisztika, olyanok, akik nem jutnak megfelelő orvosi ellátáshoz. Rossz emberek vagyunk-e, ezen mélázok napok óta. 

Ha az eszemmel gondolkodom, értem, hogy a most érvényben lévőnél szigorúbb korlátozásokra a regnáló kormányok szerte Európában nagyon nehezen szánják rá magukat, hiszen könnyen oda a népszerűség, a közelgő választásokon csökken a népszerűség ésatöbbi. Nehéz lehet ilyen helyzetben döntést hozni. Az állampolgár pedig inkább választja a szabadságot, különösen a jó életszínvonalú országokban, hiszen fontos a jólét, nem akar rosszabbul élni, mint régen, vagy éppen nem akarja elveszíteni az állását, hiszen azért nem él olyan jól, hogy tartalékokat halmozott volna fel. És valóban, a szabadságunkat, a reggeli kávénkat, a jól fűtött otthonainkat, a karácsonyi beiglit és a vágyott nyaralást nem szívesen adjuk fel a közösségért, amit egyébként a nyugati modell individualizmusa miatt, régóta nem érzünk sajátunknak. 

Ha ennek az az ára, hogy meghalnak páran, hát akkor ez az ára. Ezt persze nem illik kimondani, ilyet gondolni sem illik. Ezért nem gondolunk arra például, hova teszik ezt a sok halottat. Erre főleg azok az egészségügyisek gondolnak, akik éjjelente ilyesmivel álmodnak. Minket főleg akkor érint meg mindez, amikor a miénk a halott: amikor a nagypapa, a volt osztálytárs, a szomszéd hal meg, akkor rendülünk meg, akkor sírunk. A vírus az a szemét. Az orvos az a szemét. A rohadt magyar egészségügy. Az ápolók, a gyógyszerlobbi, a kínaiak, az EU, a politikusok. Mindig más tehet róla. 

Az igazság azonban az, hogy bármilyen kényelmetlen is, ezek a dolgok mind rajtunk múlnak. Mi áldozunk be a saját kényelmünkért, a saját jólétünkért tulajdonképpen mindent. És itt most nem csak a világjárványról van szó, bár végeredményben annak az oka is az emberiség határtalan önzése, hanem az egész bolygóról. Ha rólam van szó, semmi sem számít. Én mehessek nyaralni, nekem legyen annyi, hogy ne kelljen szűkölködni, hogy meg tudjam venni a bármit, az utolsó műanyag bizbaszt, divatos pulcsit, nálam legyen meleg, én tudjak rendelni vegán miafaszt... Nem folytatom. Nem kell félreérteni, nem másokra mutogatok, én is így élek, nekem is ritkán jut eszembe, hogy máshogy kellene. Az orvos interjúja miatt most eszembe jutott, hogy milyen nagy ára van az én szabadságomnak is. Rossz érzés.

Persze nem lehet bezárkózva élni, de ha mindannyian csak egy kicsivel kevesebbel beérnénk, akkor talán nem lenne ekkora collateral damage. És ezt tényleg nem csak a járvány miatt mondom, hanem azok miatt is, akik majd ezen a télen hűlnek ki a saját lakásukban, meg akik fűtetlen sátrakban töltik az éjszakáikat a jólétben karácsonyozó országok szögesdrótból emelt kerítései előtt.