Autóra

 Ismét eltelt egy bokros teendőkkel, programokkal, aggodalmakkal, örömökkel és bánatokkal túlzsúfolt hét. Egészen különös, mostanában mennyi minden tud történni hét nap alatt.

Szokás szerint a munkahelyem felelős a teendők és a programok nagy részéért, de ez ha nem is jó, nyilván normális dolog a félévzárás környékén. Ami az aggodalmakat illeti, azok főleg egészségügyi jellegűek és a gyerekeimhez kapcsolódnak, de remélem, hamar megoldódik minden probléma. Az öröm és a bánat meg, nos, az az élethez tartozik.

A heti rossz hír, hogy sajnos költöznöm kell. Amikor az ember albérel, akkor természetesen tisztában van lakhatásának örök átmeneti jellegével, mégsem könnyű megszokni a vándor életet. Közel hét éve lakom ebben az albérletben, amit minden helyhiányból adódó kényelmetlenségével együtt is nagyon megszerettem. Szerettem itt lakni, mert közel van anyámhoz, TSB-hez, öt perc alatt át lehet érni, ha mentőt kell hívni, vagy egy pohár borra támad kedvünk a teraszon. (Előbbi anyám, utóbbi TSB esetén természetesen.) Ráadásul hihetetlenül alacsony bérleti díjjal érte be a főbérlő, sokéves jócselekedetét remélem majd elismerik odafent. 

Ahogy azonban hét éve, most is nagy szerencsém van azzal, hogy az ismeretségi körömben csodálatos emberek vannak, így néhány óra alatt kaptam felajánlást átmeneti és hosszútávú megoldásra is. Végül, legalábbis úgy tűnik, egy volt tanítvány szüleinek lakásába költözhetek be hosszabb távra. Ő sem piaci árat kér a lakhatásért, de azért többe fog kerülni ez is, mint eddig, ami az vágtázó élelmiszerárakkal együtt már komoly fejfájást okoz nekem. Ráadásul van pár dolog, amit vennem kell, mert amikor elváltam, ide nem nagyon tudtam bútorokat hozni, szóval majd kell egy kanapé, meg esetleg egy szőnyeg, és talán be kell szereznem egy olyan étkezőasztalt is, ami befér oda.

Más. Hétfőn kétórás figyelmeztető sztrájkot tartunk. Tényleg úgy érzem, az utolsó utáni órában vagyunk az oktatásügy és a megélhetésem tekintetében is, és bár ez a választott hivatásom, ha nem változnak meg a jövedelmi viszonyok, szeptembertől új, jobban fizető állás után nézek. Természetesen nagyon fogom sajnálni a tanítványaimat, az osztályomat, a kollégáimat, de ha nem tudom magam eltartani, ha nem tudom támogatni a gyerekeimet, akkor itt az ideje másik munkát keresni. Az ember nem élhet úgy teljes és jó életet, ha a munkáját a társadalom nem becsüli meg. A tanári hivatás ebben a pillanatban aránytalanul nagy áldozatot követel, ráadásul minden nappal csorbul az önbecsülésünk, számomra pedig nem komfortos az áldozati szerep. 

Ami a sztrájk jogszerűségét illeti, mivel van bírósági döntés, ha lesz is retorzió, az engem már nem érdekel. Azt olvastam, mivel nem várom meg az ítélet jogerőre emelkedését, kaphatok szóbeli vagy írásbeli figyelmeztetést, illetve megvonhatják tőlem a jutalmat. A figyelmeztetés nem érdekel különösebben, jutalom pedig évek óta nincs. 

Más. A diétát folytatom, kisebb döccenőkkel megy is, bár hét közben tud gondot okozni, hogy mit is egyek. A diétás kaja ráadásul valahogy mindig többe kerül, mint a nem diétás, hiába, úri huncutság ez az egészséges táplálkozás, főleg, ha az ember fizetése nagyjából a hónap első két-három hete után köddé válik. 

Más nincs, megfontoltan haladok a kötéssel meg a fordítással, viszont gyomoridegem van a gondolattól, hogy dobozolni és válogatni kell a holmijaimat már megint. Az az egyetlen szerencsém, hogy a barátaim lekesen ajánlgatják szolgálataikat, meg hogy BH mindig támogat, nem hagyja, hogy elveszítsem a reményt. Még arra is vállalkozott, hogy Lukácsot olvassunk együtt, amikor elemséltem neki, hallottam egy nagyon érdekes beszélgetést a Partizánon Lukács egyik esszéjéről, és rájöttem, hogy semmit sem tudok a paliról. Jó, hogy ilyen emberek vesznek körül.