Tény

A vasárnapban az is jó, hogy lelkifurdalás nélkül lehet bámulni a napsütést idebentről egész délelőtt. Ennél már csak az volna jobb, ha sétálni is lehetne ebben a gyönyörű verőfényben, de azt egyelőre elvetettem. Egyrészt megmozdulni is fárasztó, másrészt amíg nincs teszteredmény, addig mégiscsak elővigyázatosnak illik lenni.

Hogy a bennem dúló valamicsoda sima nátha, egy fura influenza vagy épp új barátunk, az omikron, azt nem tudom eldönteni. A tünetek alapján majdnem bármi lehet, talán csak bárányhimlő nem, mert nem vagyok kiütéses. Majd meglátjuk, mit szekvenálnak ki a jó laborosok. 

Az elmúlt hét elég fárasztó volt, de Isten áldja a hallgatóimat, hogy ennyit segítenek, és megtartották például a nyolcadikosoknak az előkészítőt is helyettem. Nagyon sok a munka így félév végén, az ember győzi fejben tartani, minek mikor van határideje, melyik diáknak van szüksége javítási lehetőségre, osztályozóvizsgára, ki kovidos, kinek a családtagja kovidos, megírtam-e a jelentéseket a fenntartónak ésatöbbi. Amúgy, lifehack, kovidos családtagok esetén kérni szoktuk a gyerekeket, hogy maradjanak otthon egy-két napig, aztán ha nincsenek tüneteik, csináljanak egy gyorstesztet legalább, mielőtt újra suliba jönnek. Épp tegnap írt az egyik diák, hogy pozitív lett. Hát így próbáljuk meghekkelni a nem működő kontaktkutatást meg karanténszabályokat. Egyébként vannak random pozitívak is, akik valami orvosi vizsgálat előtti gyorsteszten akadnak fenn (az egyik szülő interpretálásában: un. halványpozitív). Ők a mi kis tünetmentes vírusgazdáink, akiktől sajnos nyilván többen is elkapják a vírust. Hogy én is tőle/tőlük, vagy esetleg máshol (buszon, üzletben, liftben) szereztem be ezt a valamit, azt persze nem lehet tudni. Mondjuk nem is érdekes.

Tegnap a pcr-teszteléskor a kedves ember, aki az agyamig feltolta a pálcikát, azt kérdezte, miből gondolom, hogy kovidos lehetek. Mondtam neki nevetve, hogy tanár vagyok. Erre csak sóhajtott egyet, de végül nem kérdeztem meg, hogy egyetértőleg vagy épp azért sóhajtott, hogy egy újabb hülye pedagógust kell tesztelnie. (Amúgy elképedtem, hogy még mindig felteszik azt a röhejes kérdést, hogy voltam-e külföldön két héten belül.) BH kérdezte, mit várok a teszttől, mert hogy akkor sem változik semmi, ha pozitív leszek, úgyis itthon maradok a seggemen, ha nem vagyok jól. Ez igaz, de mivel ebből a jól fizető szakmából élek, minden táppénzen töltött nap extrán fáj, szóval igyekszem minimalizálni a veszteségeket, mert ha hétfőn sem tudok menni, akkor mindenképp fel kell hívnom a háziorvosom. Ő pedig nyilván tesztet fog kérni, ami meg mondjuk csak szerdán ér ide, szóval onnan számítódik a hét nap karantén, ha esetleg pozitív vagyok. (A rövidebb karanténnak például kivételesen nagyon örülök, bár egy hét táppénz így is nagy jövedelemkiesés.) Isten áldja a Doktort is, aki intézett nekem tesztet hétvégén. Tuti a Mennyország egyik csodás apartmanjába kerül, ha majd eljön az ideje.

Más amúgy nincs, továbbra is igyekszem távol tartani magam a közösségi médiától, mert rendkívül elszomorít mindaz, amibe még így is óhatatlanul belefutok. Néha viszont nagyon jó gondolatokat olvasok, ezért is nézek fel olykor. Olvastam például Parászka Boróka rövid bejegyzését a szegénységgel kapcsolatban arról, miért is nem kellene viccelni a farháttal, amikor bizony van olyan, akinek ez tényleg nagy könnyebbség. Egyetértek vele, én sem tartom etikus dolognak addig ezen poénkodni, amíg az ellenzéknek nincs szegénypolitikája. (Ahogy oktatáspolitikáról is alig-alig ejtettek szót korábban, pedig az elsők között kellett volna erről beszélni.) Tegnap láttam egy rövid filmet a holokauszt relativizálásáról, ami egyre nagyobb probléma. Mert ugyebár ütős dolog ráírni egy sárga csillagra, hogy nem oltott, de közben egyenlőségjel kerül a sok millió áldozatot követelő népírtás és a tudományos tényekkel kapcsolatos tájékozatlanság, a műveletlenség közé. Hol ugyanaz ez a két dolog??? Úgy érzem, ráadásul a szegénység, a társadalmi igazságtalanság is relativizálódik ma Magarországon. Hatósági áras a farhát? Na az is minek és kinek, hiszen én megengedhetem magamnak a levegőn szárított sonkát meg a madársalátát. Nyavalyognak a tanárok, hogy nem kapnak elég fizetést? Menjenek dolgozni máshova. (Esetleg én egyszer hallottam olyan tanárról, aki nem éhezik.) 

Tegnap, ha már itthon dekkolok, megnéztem a Kovidők legújabb beszélgetését is. Ott mondta azt Jakab Ferenc (aki nem a kedvenc virulógusom, de ugye ez lényegtelen, mert szakember), hogy itt mindenki egyénként gondolkodik, pedig az omikron járvány a társadalmi felelősségvállalás ideje. Azt mondjuk, csak én ne fertőződjek meg, csak én ne kerüljek kórházba... Pedig itt most az volna a lényeg, hogy lassuljon a fertőzés üteme, mert ha túl sok ember betegszik meg egyszerre, akkor ellehetetlenül az ország. Úgy gondolom, nem csak a vírussal kapcsolatban volna itt az ideje a tásadalmi felelősségvállalásnak, hanem a szegénységgel, az oktatással és a jogegyenlőséggel kapcsolatban is. Mert lehet azt mondani, csak nekem legyen elég ennivalóm, csak az én gyerekemnek jusson színvonalas oktatás, csak az én jogaimat ne tiporják sárba, de ez nem egy működőképes modell ott, ahol olyan társadalmi egyenlőtlenségek vannak, amilyenek most Magyarországon. 

Az önzés kultúrája hosszú távon a társadalom összeomlásával, természeti katasztrófákkal, gazdasági csőddel, és végső soron olyan totális káosszal jár együtt, amivel egyénileg képtelenség lesz megbirkózni. Na ez, úgy tűnik, nem érdekli se az ellenzéket, se a jelenleg hatalmon lévőket. Pedig nem, se a szegénység, se a műveletlenség, se a lakhatási válság, se az oktatásügy, se az egészségügy helyzete nem relatív, hanem tény. Ahogy még sok minden más is az.

Más nincs, rosszkedvem telét kötéssel oldom (micsoda oximoron), és persze pihenek meg igyekszem erőt gyűjteni a kenyérsütéshez, mert reggel óta fokhagymás pirítósra vágyom. Ami még jó hír, hogy múlt héten beszélgettünk egy jót egy kedves ismerőssel arról, mi mindent nem tudunk azokról, akik törődést igényelnek. Hétfő estétől meg is lehet hallgatni majd a rádióban.