27%

Lassan az eredeti bejegyzében (azt már ki is töröltem) jövő hétnek titulált hét is véget ér. Az előző hétvégét már el is sodorták az aktuális tennivalók, a hétfőt a szokásos munkahelyi agybaj, aztán délután jött a telefon, hogy talán mégsem abba az albérletbe költözöm, amiről eddig szó volt. Azóta albérletet keresek. 

A rengeteg ocsmányul berendezett albérletról készült fényképáradat mellett az a legnyomasztóbb a keresgélésben, hogy miközben dübörög az infláció, csodálatosan piacképtelen tanári fizetésemből piaci áron kellene albérletet fizetnem. Valahol azt hallottam (vagy olvastam?), mostanra a magyarok 27%-a küzd lakhatási szegénységgel vagyis valamilyen szempontból az átlagnál rosszabb lakhatási körülmények között él. Például a fizetése több, mint negyven százalékát fordítja lakhatásra. Hát... Sosem gondoltam magam gazdagnak, nem is aspiráltam ilyesmire, de hogy hivatalosan is szegénynek nyilvánítódom ötvenen túl, egy tisztességesen ledolgozott életpálya vége felé, az még engem is mellbe vágott.

Sokat agyaltam munka után, amikor a második, harmadik műszakot toltam a héten, ki itt a hülye. Én, amiért ragaszkodom a szakmámhoz, amiért nem pereltem be az exemet, vagy az ország, ahol nem nagyon lehet egy tanárnak egyedül megélni, ha nincs jól kereső férje/felesége, vagy nem örökölt a szülőktől, a nagyitól legalább egy lakást? Ilyen a világ, ez van, mondogatja mindenki, és hálát ad, ha hozzá kegyesebb volt a sors, okosabban intézte az ügyeit. 

A másik érdekes tapasztalatom egyébként, hogy bár ebben a városban sokkal alacsonyabbak a keresetek, mint Budapesten, az albérletárak alig-alig maradnak el az ottaniaktól. Ezt is nehéz felfognom. Mondjuk tanárként ott sem nagyon lehet többet keresni, úgyhogy ebből a szempontból tényleg mindegy, hol élek. Esetleg pályaelhagyóként lenne esélyem valamire, de az sem annyira egyszerű ügy, hiszen mindaz, ami közel áll hozzám, pl. szerkesztés, épp olyan alulfizetett, mint az én pályám. Hogy egy multi meg épp egy tíz évvel nyugdíj előtt álló nőt akarjon alkalmazni jó pénzért, hát ahhoz is túlságosan Balkán ez itt.

Más. Ma elmentem egy régi barátom temetésére. Az egész roppant lehangoló volt, nem csak azért, mert kevesen voltak vagy mert a barátságunk évekkel ezelőtt megszakadt, hanem mert lelketlennek találtam a szertartást; csak a Cohen dalban volt benne valami abból az igazán különleges emberből, akit valaha ismertem. Lézengett azért ott pár helyes középiskolás, de csak mutatóba, hisz már csak nyugdíj mellett volt óraadó az egyik suliban J. Ebből is látszik, hogy jobb, ha az ember még aktív korában szenderül át a túloldalra, akkor sokkal több fiatal jön el. 

Még az a szerencse, hogy legalább a nap kisütött. Bár fogalmam sincs, hol fogok lakni, meddig fogok élni, legalább annyi pénzem lesz-e valaha, hogy eltemessenek, de a természet legalább teszi a dolgát. Ez például jó.