Feltétel nélkül

Olvastam ma egy elég szomorú posztot a szakápolók munkájáról, és két dolog is eszembe jutott. 

Az egyik, amit jó régen olvastam a kiégéssel kapcsolatban a doktor barátomtól, és amit mind a nevelés-oktatás területén, mind az egészségügyi ellátórendszerben és a szociális szférában dolgozókra érvényesnek gondolok: amivel  ma szembesülünk ezeken a területeken, az csak részben (talán alig-alig) kiégés, inkább a rendszer működésképtelenségéből adódó frusztráció. Előrebocsátom, nem vagyok kiégésszakértő. Egyszerűen a tapasztalataim mondatják velem, hogy egy működő, tehát kevésbé bürokratikus és persze jobban finanszírozott rendszerben, ahol a munka és a munkaterhelés kiszámíthatóbb, sokkal egészségesebb szellemiségű munkakörnyezet volna biztosítható, ami a pályaelhagyás szempontjából kulcsfontosságú változás lehetne.

Nem akarom ezt hosszasan magyarázni, aki az elmúlt évtizedben valamilyen formában kapcsolatba került az egészségügyi vagy szociális ellátással, a közoktatással, valószínűleg tudja, miről beszélek. Itt nem egyszerűen a normális megélhetést biztosító fizetésekről van szó, hanem a teljes rendszer megfelelő, átlátható és szakszerű finanszírozásáról és tervezéséről, az adminisztrációs terhek csökkentéséről, vagy talán még inkább a megfelelő adminisztrációs pozícióban foglalkoztatott munkatársak számának drasztikus növeléséről, a munkafolyamatok tervezéséről és sorolhatnám még. Egy ilyen változás nem csupán az ezekben a szektorokban dolgozók, hanem az egész társadalom számára üdvös lenne, hiszen levenné a szülők, a családtagok és egyáltalán szinte mindenki válláról azokat a terheket, melyeket gyakran frusztrációként élünk meg: vagyis azt, hogy olyasmivel kell a munka mellett foglalkoznunk, amihez nem értünk: például tanítás, ápolás vagy éppen gondozás. 

A másik dolog, ami eszembe jutott, az a tisztelet. Nem a pozíciónak, a hatalomnak vagy éppen a másik életkorának tisztelete, hanem a másik ember feltétel nélküli tisztelete. Annak idején Amerikában azzal kezdte az ottani mentorom, hogy Amerika más, mint Európa, itt nem jár ki a tanárnak automatikusan a tisztelet, itt azt meg kell szolgálni. Ezt az elképzelést egyébként mostanában itt is többet hallom, miközben én alapvetően tévesnek gondolom. De legalábbis pontatlannak. Én ugyanis azt képzelem, a tisztelet nem jár, viszont megszolgálni sem kell, bizonyítani sem kell, hogy érdemes vagyok rá. A tisztelet abban a világban, ami szerintem jól működik, egyszerűen van. Nem az orvosnak, tanárnak, főnöknek, hatalommal bíró embernek, idős embernek, nőnek, elesetteknek szól, hanem az embernek. Méghozzá feltétel nélkül. 

Azt gondolom, ha ez a feltétel nélküli, mindenki iránt érzett tisztelet működni tudna, akkor onnan már éppen csak egy tyúklépés a szeretet. Mert ha tudom tisztelni a másikat egyszerűen azért, mert ember, akkor talán már szeretni sem lesz nehéz. 

Idealista vagyok, tudom. De hogyan tudna ez a világ másképpen jól működni?