Preferenciák

 Miközben újabb és újabb kásahegyen küzdöttem át magam, hirtelen vége lett az áprilisnak is. Ez tényleg jó hír, mert április végén már látszik az alagút vége: hamarosan már túl leszünk az írásbeli vizsgákon, és végre meg lehet könnyebbülni. Ez a remény legalábbis. 

A tanári munka persze olyasmi, mint a dokik munkája, sosincs igazán vége, mert vagy kiderül, hogy még mindig van feladat, vagy újabbak teremnek. Idén két végzős csoportom is van, többségük nagyon ügyes, de azért ebben a suliban is van olyan, akinek izgulni kell az írásbeli teljesítménye miatt: vagy azért mert nem gyakorolt eleget, vagy azért mert a képességei nem valami fényesek. Úgyhogy bár tegnap elballagtak, a stressz nem ballagott el velük. 

Furcsa volt egyébként látni megint igazi ballagást, mert a két év covid alatt egy csomó hagyomány megfakult, elfelejtődött, és valahogy a diákok sem mind voltak ballagós hangulatban. Nyilván az osztályomnak sem sikerült rendesen felöltözni, amiért néhány kevésbé jóindulatú kolléga szünet nélkül ekézte őket. Persze majd én is elbeszélgetek velük megint, hogyan lehet elegénsan és ízléssel felöltözni, csak hát az is igaz, hogy példaképnek én sem vagyok ebben az igazi, mert nekem is mindig nagyon fáj a lábam, bármilyen kényelmes ünneplős cipőt is veszek fel. Közben meg abban teljesen igazuk van, hogy nem a külcsíny a lényeg, és attól, hogy valaki szépen fel van öltözve, nem lesz jobb ember, főleg, ha végig hangosan pofázik és tapogatja a mellette álló lány seggét. Ebben a waldorfos sulik hozzáállása nekem szimpatikusabb, legyen mindenki úgy ünnepi öltözékben, ahogy szeretne. Vagy ha ragaszkodunk az egységes kinézethez (another brick in the wall) akkor meg legyen megfizethető iskolai egyenruha, aztán kész. Persze a cipő akkor is dilemma, és én, ha igazgató lennék, ezen biztosan nem rugóznék, mert azt fontosabbnak tartom, hogy kényelmes legyen a lábuknak egy-két órán állni, mint hogy valami ötvenplusszos szerint "elegáns" cipőt vegyenek fel. Na de ez nyilván olyasmi, amit én az elkövetkező tíz évben már aligha fogok megreformálni. 

Mostanában egyébként elég sokat gondolkodom azon, milyen munkahelyen kellene eltöltenem a következő tíz évet, de a magyar közoktatás sajnos rendre kiesik valami miatt. A fizetés is szar, mert míg a többi munkahelyen rendszeresen van fizetésemelés, sőt még a nyugdíjakat is emelik fél évente, itt semmi változás, úgyhogy leginkább elszegényedni lehet, én viszont, bár nem vagyok különösebben anyagias, ennél többre tartom magam. A másik hasonlóan súlyos probléma a rugalmatlan szerkezet, az, hogy úgy csinálunk az iskolában, mintha a világ állandó lenne, de nem erkölcsi, hanem szerkezeti értelemben. Miközben az állandóságnak a tudásban és a műveltségben valamint a lelki egyensúlyban és a megbecsülésben, az egymás iránt érzett kölcsönös tiszteletben kellene megjelennie. Minden másnak kellene változnia. 

Mindeközben befejeztem a fordítást, és máris imádom az új kiadót, mert elég időt adtak a könyvre. A régi és az új kiadó között, azt hiszem, pont az a különbség, mint egy rossz és egy jó iskola között. Utóbbi nem azt nézi, hogyan lehet kifacsarni a munkavállalót, hanem hogyan lehet értéket teremteni, ha figyelembe vesszük az ember működését. Remélem, kapok majd tőlük munkát megint, mert bár a könyv nem volt nagyon jó, szerettem rajta dolgozni. 

Más nincs, nagyon elfáradtam persze, mert a betegség óta nem volt egy pihenős hétvégém (költözés, utazás, Húsvét stb), és bár egyelőre úgy tűnik, túl sok posztcovid tünetem nincs, a fáradtság azért velem maradt, hiába szedem tonnaszámra a vitamint. 

A mai zene legyen Andrew. Rég láttuk itt, de szerintem még mindig a ma élő zenészek egyik legjobbika.