Back to life

Nem, nem haltam meg, nem a túlvilágról jelentkezem, egyszerűen csak öregszem. Egyre több pihenésre van szükségem a tanév végi őrület közepette is, mert a testem és a szellemem egyre határozottabban üzeni ilyenkor, hogy elég, köszi. Flo tanácsát követem mostanában, úgyhogy hagyok időt magamnak regenerálódásra is. Kívülről nézve tűnhet ez lustaságnak persze, de ahhoz is túl öreg vagyok, hogy érdekeljen, ki és mit gondol rólam. Mire meghalok, felnőtt leszek. 

Szóval az elmúlt hetekben a munkával voltam elfoglalva: befejeztem a fordítást, amit a csodálatos, új kiadó már ki is fizetett, sőt az elszámolást is elküldte (hát igen, így is lehet, ezek szerint vannak kiadók, akiket nem kell fenyegetni ügyvédekkel ahhoz, hogy kifizessék az elvégzett munkádat, na, megérdemli, hogy nevesítsem, a Libriről van szó), kijavítottam az összes emelt és középszintes dolgozatot (az emeltből két jó csomagot kaptam, a közepesek közt sem volt hármasnál rosszab, ami azért túlszárnyalta az előzetes várakozásaimat), készítettem egy riportot a rádiónak az egyik hallgatómmal, és mindkét hallgató értékelésén túl vagyunk, bár az adminisztráció oroszlánrésze a vezetőmentoroké volt, ebből is látszik, hogy mindig jobb kisembernek lenni, mint nagynak. 

Bár sok mindenen vagyok túl, azért a munka frontján ezer tennivaló van még: adminisztráció (bizonyítvány- és anyakönyvírás) aztán év végi vizsga az osztályomban, szóbeli érettségik végeláthatatlan sora, tételsorok javítása, önagyonülésező értekezletek ésatöbbi. Nincs ennek vége július elejéig, de akkor eljön az áhított szabadság, lesz lehetőség végre az itthoni dolgokkal is foglalkozni, mert a költözés óta nemigen volt még időm rendet rakni a szekrényekben és a könyvespolcon. Azért lesz talán egy kis utazás, ha az égiek is úgy akarják. Aztán augusztustól megint egy kicsit új élet kezdődik, mert ha tényleg új pozícióban kerülök, már nem tart a szabadság addig, mint a többieknek. A pozíció egyelőre titkos, meg kell várni az új igazgató kinevezését, aztán lehet csak publikussá, hogy félig csinovnyikká avanzsálok szeptembertől (vagy augusztustól?). Nehéz döntés volt, elfogadjam-e a felkérést, de próbálok úgy gondolni a dologra, mint ami tényleg egy lehetőség, és ha nem váltja be a hozzá fűzött reményeket, akkor nyugodtan lehet azt mondani, hogy köszi, ennyi ebből elég is volt. 

Ami az élet egyéb, gyakorlati és szellemi síkját illeti, előbbiben egy hűtőmizéria tartja szinten a vérnyomásom, utóbbiban az tölt el izgalommal, hogy Vermes Gézát fogunk olvasni, illetve hogy jövő héten hosszú idő után végre baráti találkozókra is lesz alkalom, kedden Rose-zal, szerdán a Doktorral, csütörtökön meg a régi kollegiális nőkkel találkozom. Hétfőn szülinapot ünneplünk. Hihetetlen, hogy már húsz éves a legkisebb is! Mindentől függetlenül is csodálatos dolog nézni, ahogy a gyerekek felnőnek és felnőttként élik a saját életüket. 

Más nincs, tegnap Emmával sétáltunk egyet Éger-völgyben délelőtt, elképesztően szép volt az a nyugalom és madárcsicsergés, ami az erdőben fogadott minket. Gyakrabban kell erdőben járni. Elszáll ott az emberből a szorongás.