Valóság

Valóságidegen – olvasom egy zakkant ember szavai között a hírekben. A szó maga egyébként tetszik, mert sokat elárul a világról, amiben élünk. Azt hiszem, mára túl sok ember veszítette el az érzéket, mellyel magabiztosan meg tudná állapítani, mi a valóság. Önvalóságok vannak.  

Az én valóságom sem biztos, hogy a világé, mert nekem a természeti környezet adja a lét valóságát: a házak közti fákon fészkelő madarak, az esti bagoly, a felhők a hegyek felett, a lillafüredi vízesés, no meg a forró beton, a pesti járdára száradt örök hányásnyomok és a melegben felpárálló városi húgyszag. A világ, ahogy én látom. Majdnem azt írtam, az ember engem nem is érdekel, egy emberek nélküli valóság a kedvemre való, de ez marhaság. Szeretem az embereket is, csak most épp csendes beszélgetésekre vágyom, nem hangzavarra. Hát ilyenek a tanárok, kell nekik a csend, főleg a zajos szorgalmi időszak után. 

Ma harmadik napja vagyok szabadságon, és örülök, hogy ezek az első napok egybeestek a lehűléssel, mert így tovább tudtam aludni reggelente. Az első szabadsághét amúgy is alvással telik egy ideje, öregszem vagy mi. A pihenésen kívül nem is csinálok most semmit, legfeljebb olvasok és horgolok. Kicsit furcsa, hogy párhuzamosan olvasok több könyvet. Ahogy épp a figyelmem és a kedvem engedi/tartja vagy Vermes Géza A zsidó Jézus című könyvét, vagy Nádas új regényét, esetleg Byung-chul Hantól A kiégés társadalmát, de jól van ez így, ha belefáradok az egyikbe, folytatom a másikkal. Nádas regénye tetszik, sodró, ugyanakkor fárasztó is, és a sok rémség között nem találni jóra, ami megviseli a lelket. Vermes könyve korrekt, ez vigasztaló, viszont mérsékelten izgalmas, amit most nem bánok. Ami Han könyvét illeti, arról még nem tudok érdemben nyilatkozni, pár oldalt olvastam, és egyelőre nem voltak elementális megállapításai. Vagy én vagyok okos, vagy ő is pont olyan hülye, mint én. 

Szóval most pihenés van, de a múlt héten még mozgalmas napokat éltem. Volt továbbképzés, én pedig nem szűnök rajongani a szervezőkért, mert okosak, korrektek, rohadt jól csinálnak mindent és nagyon inspiráló emberek. Továbbra is az van, hogy nem tudok még csak hasonló társaságot se mondani, akik ilyen jó továbbképzéseket szerveznének tanároknak. A velük töltött két nap során kipróbáltunk két applikációs sétát (IWalk), az egyik a Mementó parkban volt, a másik a Városmajorban. Az utóbbi nekem fontosabb volt, bár Zoltán Gábort továbbra sem zártam a szívembe. 

A hétvégi forróságban még elvonatoztam Miskolcra, ami tartalmas kikapcsolódás volt. Szeretem azt a várost, bár az elszegényedés ott is érződik, a neres klientúrát kivéve csúszik mindenki lefelé. Azért kimentem Lillafüredre megnézni a vízesést, sétálni kicsit a kedves fák között, enni egy pisztrángot a büfében. Jó volt, sok volt a madár, de miközben ettem, rengeteg érdektelen palit láttam: ültek a kedves, csacsogó nőik mellett, és unott képpel bámultak. Eszembe jutott az a mondás, amit olvastam (vagy Oprah, vagy más a gazdája, de mindegy is): When people treat you like they don't care, believe them. Mind el kellene hagyni az ilyen férfit/nőt, mert ha azt látod, nem érdekli, mi van veled, akkor tényleg nem érdekli. Akkor minek fárasztani egymást.  

Más nincs. A világ nem kellemes hely, hazánk irányítóit pedig nem érdekeljük. Milyen kár, hogy mindkettőért mi tartozunk felelősséggel. Azt hiszem, ideje volna vállalnunk is ezt a felelősséget, vagyis ideje volna visszafogottan élni, és ideje volna nem csak húzogatni a szánkat, meg vonogatni a vállunkat, amikor az ország sorsáról van szó. Egyszerre kellene szelídebbnek és bátrabbnak lennünk, máskülönben végképp elszakadunk a valóságtól. Nem tudom, fog-e menni.