Zen

Nem is gondoltam az előző poszt írásakor, milyen rövid is az a lépés: tegnap meg is volt az első munkanapom. Nem fájt, nem azért írom, túl sokat nem is kellett dolgozni, egyszerűen csak érdekes érzés volt megint a suliban lenni, de már nem a régi helyemen, hanem egy majdegyszerazenyémlesz irodában. Nyilván minden pucér és minden változóban van, úgyhogy leginkább olyan érzésem volt, mintha egy mozgólépcsőn próbálnék mérlegállásba helyezkedni. Na nem baj, majd biztos lesz ez otthonosabb is. (Mental note: szerezzek sok-sok növényt, barátságos képeket, egy zsebbuddhát és egy zen-kertet.)

Más. Idén nem (sem) voltam klasszikusan nyaralni, ami nem baj, épp Antal Miklós fizikus említette, aztán a kedvenc vegán hegylakóm is megerősítette, hogy nem muszáj elutazni ahhoz, hogy az ember kikapcsolódjon. Az emelkedő üzemanyagárak meg a világ bizonytalansága is egyre inkább kedvez a staycation (maradj otthon, nyaralj otthon) koncepciójának. MIndez logikus is, én pedig ki tudok itthon kapcsolódni, megtanultam intenzíven semmitteni, csak sajnos se egy aprócska tó, se egy csörgedező patak nincs a közelemben, hogy az idegnyugtató tengert avagy óceánt már ne is említsem. Szóval éljen az itthoni pihenés, de az én tengeri lelkem kiszáradok a forró kontinens közepén. El is határoztam tegnap, hogy többé nem lesz vízmentes nyár, nem lesznek vízmentes évek, ha a fene fenét eszik is, ezentúl minden alkalmat megragadok, hogy elmehessek víznézőbe. Leginkább persze a fjordokhoz vágyom, de arra valóban kevés az esély, hogy olyan messze eljussak. 

Nem elégedetlen vagyok az élettel, sőt, semmi pénzért nem kellene a másé. A közösségi média felületein egyre több epés megjegyzésbe, egyre több irigységbe botlom. A tanároknak milyen jó a három hónap szabi, a másiknak milyen jó, hogy ősszel is utazhat ésatöbbi. Mindenkinek az a baja, ami van, mert a másiknak máshogy van. Hogy mi, a legtöbb posztoló és kommentelő ember, olyan körülmények között élünk, hogy rengeteg dologban van szabad (persze gyakran nehéz) választásunk, az nem mindig jut eszünkbe, pedig talán könnyebb volna elfogadni a mindennapjainkat így. Amin nem azt értem, hogy ne legyen bennünk meg a jobbítás, a változtatás akarata, sőt. Van az a klasszikus mondás a változtatásról és az elfogadásról, de kicsit mintha a modern világban ki lenne fordítva az egész: azon akarunk változtatni görcsösen, amit el kellene fogadnunk, és azt fogadjuk el evidenciának, amin változtatni volna érdemes. Ettől aztán a mindennapjaink gyakran dühös, elkeseredett csapkodások színtereivé válnak. Nekem mostanában legalábbis ilyennek tűnik az engem körülvevő világ egy része. 

Más. Azért hogy teljes legyen az augusztusi fíling, megérkezett hű társam a szezonális allergia. Már két hete szedem a gyógyszert, de a tartós szárazságnak, az élénk szélnek és a légkondi hiányának köszönhetően mára beköszöntött a szemégés, a takonykór és a diszkrét nehézlégzés szentháromsága. Most már legfeljebb egy soknapos eső hozhatna némi enyhülést, ha tényleg beigazolódna a jóslat, de azért az októberi fagyokig sajnos megint nem kapok rendesen levegőt. Úgy látszik, mégis kellett volna az a zen-kertészkedés a tengerparton már idén.