Miből kevés, miből sok

 Napok óta az jár a fejemben, hogy egyre több mindenből van egyre kevesebb. Főleg dolgokból: áruból a boltok polcain, kajából a hűtőben, pénzből a pénztárcámban. Persze ez nem valami egyedi tapasztalat, ezt éli meg mindenki minden nap. Ez nem túl jó dolog, és én nem is panaszkodom, nem kisgyerekeket etetek és ruházok, körülöttem mindenki felnőtt, a koplalás nem olyasmi, ami (egyelőre) gondot okozna. Az éhezés, ha lesz olyan, az már minket is érint majd. 

Ami inkább zavar, hogy más is fogy, például a türelem. Amerre megyek, kivéve egy-két ultranyugodt helyet, mindenhol türelmetlenséggel, önzéssel találkozom. Én magam is türelmetlen és nyugtalan vagyok, és ez egy kellemetlen felismerés, főleg mert a tanév elején még nagy magam iránti elvárásokkal kezdtem a munkát. Aztán a nagy elvárásokat legyalulta a gyerekek önzése, és persze a kollégák egyik-másik megjegyzése. Hosszú távon, mondjuk másnap reggelre, elmúlik minden, de ott és akkor azért érzem, hogy jó, hogy nincs a közelben vérnyomásmérő. 

A bántások és szorongások ellen alapvetően jógával és sok alvással védekezem, de ez most nem elég, növelnem kell az olvasás és egyéb szabadidős tevékenységek arányát a napjaimban, hogy ne az x+1. órarend miatt anyázó diákok és kollégák arca kísértsen egész nap. Azért már van egy csomó tervezett dolog, ami nem iskolai taposómalom: kaptam egy új regényt fordításra az új kiadótól, hurrá, E három év után hazaruccan egy hétvégére, még nagyobb hurrá, aztán jön még BH is, meg megyek Pozsonyba egy angol nyelvű továbbképzésre is. Mire kettőt pillantok, már október.

Önvédelmi okokból különben muszáj sok mást is csinálni, mint a közoktatás agyagos mocsarában dagonyázni meg a napi elmebontó híreket olvasgatni. Mert a kevés türelem és megértés, meg a pénztelenség ellenére mégiscsak van sok szeretet is, sok lenyűgöző új ismeret, rengeteg kedves, öreg néni a házban, és minden morgás, nyúzottság, probléma ellenére a kollégák is tök jó fejek; sokszor jönnek látogatóba hozzám a magányos irodámba csak úgy, hogy mosolyogjanak rám egy kicsit. És persze majd az osztályom is lehiggad, aztán olykor talán ők is emberi módon reagálnak dolgokra. Ehhez még nekem is sok-sok fát kell ültetnem az irgalomkertembe.