Gondolattal, szóval, cselekedettel és mulasztással

Nyomorúságos időket élünk. Nem csak fizikai, lelki értelemben is, hiszen amerre nézek, szinte csak lélekben elhagyatott embereket látok. 

A világ szomorúsága persze az iskolákat sem hagyja érintetlenül. A nagy rezsicsökkentő intézkedések közepette most majd hidegebb lesz, kicsit sötétebb is (hány lux elég a szellem napvilágához ugye), kevesebbet nyitogatjuk az ablakokat, miközben ügyesen egyensúlyozunk a kiszökő hőfokok és az odabent melegedő kórokozók között. Nem baj ez, előbb is eszünkbe juthatott volna, de mindig ilyen utolsó pillanatosok vagyunk. Mohó sapiens.

A takarékosság nem zavar, többnyire ésszerű gondolatok mentén haladunk, a hülyeségek meg nyilván betarthatatlanok. Az iskolákkal nem ez a bajom, sed vitae ugyebár, csak sajnos az iskolákkal sok más baj van, vagy pontosítok: sok iskolával van baj. Mégis, amit tegnap megtapasztaltam, attól tényleg összeszorult a szívem. Van ugye ez a kislány, aki dühében írt egy slammet. Elolvastam, nem éreztem különösebben sikerültnek, de aztán meg is hallgattam, mert eszembe jutott, mit mondott Pion István a műfajról nemrég, vagyis hogy ez egy hangzó műfaj, hallgatni kell inkább, semmint olvasni. És akkor hallottam, hogy ez egy jó szöveg. Dühös. Igen, trágár, de azért komoly álszentség ezt felróni ennek a szövegnek egy olyan társadalomnak, ahol a közbeszéd szerves része lett a trágárság. 

Szerintem lehetne és kellene is beszélgetni a trágárságról, lehetne gondolkodni arról, mit húz alá, mit fejez ki, jogos-e mint költői eszköz, de nem ez történt. Az történt, hogy egy iskola cserben hagyta a diákját. Na most az van, hogy én ennél nagyobb árulást pillanatnyilag nem tudok elképzelni, mert lehet egy tanár jó, lehet rossz, lehet unalmas, túl szigorú, túl engedékeny, ezek mind meg vannak engedve neki engedve, de cserben soha nem hagyhatja a diákját. Nem tudom, most is van-e eskütétel a tanárok diplomaosztóján, de a mi időnkben, a cserbenhagyó idejében is, volt ilyen. Valami olyasmi, hogy minden tőlem telhetőt megteszek. Márpedig aki odadob egy gyereket a média kutyáinak, kihátrál mögüle, elhatárolódik, erről is oldalakat lehetne írni, hogy az elhatárolódás az a minden pedagógiai törekvés feladása, de mindegy, az súlyos hivatásbéli, etikai, emberségbeli hibát vét: az ellene mond Jézus szeretetparancsának. Gondolattal, szóval, cselekedettel és mulasztással. De főleg mulasztással. Mára tényleg nem tudok ennél szomorúbbat írni az oktatás helyzetéről. 

Azért ha kicsapják ezt a kislányt, én szívesen látnám a mi sulinkban.