Hol lesz majd

Érdekes, hogy ahhoz képest, milyen gyorsan változik a világ, én milyen lassan vagyok hajlandó mostanában bármit is reagálni itt erre az egészre. 

Múlt héten például azt terveztem, majd hétvégén reflektálok a külhoni továbbképzésre, de aztán inkább csak olvastam meg aludtam vasárnap. Van ehhez köze az öregedésnek is nyilván, mert egyre nehezebben pihenem ki a heti fáradalmakat, de valószínűleg van egy ilyen általános apátia, ami a működésképtelen rendszer működőképessé varázslásának sikertelenségéből meg a rengeteg csinovnyikmunkából adódik. 

Persze tudtam, hogy egy ilyen adminisztratív pozícióban elsősorban nem a kreativitásomra, hanem sokkal inkább a szervezőképességemre lesz szükség, de azt azért nem gondoltam, hogy kizárólag ez lesz. Jó, valójában nem kizárólag ez van, ha letudtam a heti nyolcezer táblázatot, és még marad két szabadon felhasználható agysejtem, akkor azért csinálhatok mást is, de ez azért nem történik meg túl gyakran. Arról nem is beszélve, hogy ott az iszonyatos dilemma: tényleg az-e a dolgunk, hogy élhetővé tegyük az iskolát, amikor a hivatalos oktatáspolitika minden intézkedése ezzel ellentétes. Csak hát szeretem a kollégáimat minden hibájuk és őrültségük ellenére is, a tanítványokat meg depláne. Akkor mi a fenét csinál az ember a lelkiismeretével? Elássa?

Ha nem az lenne a politikai akarat, hogy mindent lerohasszanak, ami a tudással és a szellemi és testi jóléttel kapcsolatos, akkor élvezném azt, hogy egy picivel többet tehetek az iskolaközösségért, mint ha csak tanítanék. De így?! Na mindegy, nyilván igyekszem minden tőlem telhetőt megtenni azért, hogy egy kicsival jobb legyen a gyerekeknek és a kollégáknak nálunk. 

Az azonban sajnos biztos, hogy ezt a munkát ebben a formában hosszú ideig nem lehet csinálni. Mióta elkezdődött a tanév, a nyugalmi pulzusom valahol kilencven felett tanyázik, amire most már a háziorvosom is felvonta a szemöldökét, és ragaszkodott hozzá, hogy az első adandó alkalommal leékágézzon (sic!), majd percekig csak csóválta a fejét, hogy akkor hát ezzel mihez is kellene most kezdeni, mert amúgy minden oké, csak ez a szívtempó nem lesz így fenntartható, majd sóhajtva felírt egy kis bétablokkolót. Nem tudom pontosan, mi az a béta, amit blokkolni kell, lehet, hogy az iskolai stressz beceneve. (Jó, amúgy tanultam, mi az, csak viccelek.) Tudja, mi a munkám, nem tudott okos tippet adni, csak hogy esetleg biciklizzek vagy valami, orvosként ugye a piálást vagy füves cigit mégse ajánlgathatta. 

Más. A külföldi továbbképzés nagyon jó volt, persze most is csak a magyar alapítvány miatt, akiknél jobban szerintem senki sem ért se a témához, se a módszertani háttérhez. Ennek totális ellenpontjaként múlt héten részt vettem egy helyi továbbképzésen, amit a minősülés előtt álló pedagógusoknak szerveztek. Hát az egyik előadónál én még nagyképűbb, szexistább, lenézőbb palit az elmúlt tíz évben nem hallottam megszólalni, pedig ott van a kicsi is, meg a tettestársai. Komoly fizikai fájdalmaink voltak a kollégákkal, és nem sokon múlt, hogy nem hánytuk le a sokadik nőalázó megjegyzése után, pedig én nem is tudok hányni. 

Aztán a hét második felében jöttek a további hírek arról, hogy mindenféle szakmai vagy egyéb egyeztetés nélkül döntöttek az őszi szünet elmaradásáról, aztán kaptunk fenntartói levelet arról, hogy csak 18 fok lehet (hehe, állítani kurvára nem lehet a fűtőtesteket stb.), hogy 60-120 mp-ig szellőztessünk 1-2 ablakon keresztül, meg egyéb életszerűtlen marhaságokról, végül tegnap ki is rúgtak pár elégedetlenkedő tanárt egy pesti gimiből, csak hogy mindenki tudja, hol a helye. Hmm... Hát attól tartok, egyre többen úgy látjuk, nekünk tényleg nem itt van a helyünk, hanem valahol máshol, ahol megbecsülnek minket: nem a közoktatásban, esetleg nem is egy hazai bármilyen oktatási intézményben, vagy végső soron nem is ebben az országban. 

Én nem szívesen hagynám el az országot, pláne nem a végzős osztályomat év közben, de egyik lehetőséget sem zárom ki teljesen, ha végképp ellehetetlenülök egzisztenciálisan. Abban viszont a tegnapi események miatt egészen biztos vagyok, hogy visszamondom a minősítési eljárást, hiszen időm és kedvem sincs dokumentumokat gyártani az életpályámról sem azért, hogy nagy kegyesen egy kis alamizsnányi összeggel megemeljék a fizetésem, de azért sem, mert a látszatát is szeretném elkerülni annak, hogy bármilyen mértékben meg akarok felelni ennek a rendszernek. És ha valóban csak 10% -ot emelnek, nyilván megint nem a fizetésünkön, hanem valami pótlékon, akkor legkésőbb év végén biztosan elhagyom a pályát. Remélem, találok olyan munkát, amiből meg tudok élni, és maradhatok az országban. Ha nem, akkor nem. Hátha a tenger látványától normális tempóra lassul a szívem. 

Más nincs, igyekszem meditálni, olvasni, zenét hallgatni, és örülni a hétköznapi dolgoknak, mint amilyen egy csokor színes mángold meg a reggeli gyömbéres tea, és persze annak is, amikor egy diák vagy kolléga mosolyogva azt mondja, örül, hogy én vagyok az irodámban.