Rezi

 Nehéz heteken vagyunk túl mind közoktatásilag, mind iskolailag, mind magánvilágilag, de úgy fest, megoldások egyelőre nincsenek. Ezért aztán arra van szükség, amire nemrég tanultam egy új szót: reziliencia. (Rezinek becézem, hátha jobban összebarátkozunk.)

Utánanéztem egyébként, honnan ered a kifejezés, és persze a fizikából, ahol nyilván nem az egyéni ellenállóképességet, a váratlan helyzetekkel való megküzdés képességét jelenti, hanem valami fémekkel kapcsolatos dolgot, viszont azt is olvastam, hogy a szó tulajdonképpen hátraugrást jelent. Ez már kicsit szimpatikusabb, mint ez az állandó küzdésnarratíva, ami mindenhova beette magát mostanában. 

Tudom, persze hogy tudom, hogy az életbenmaradás feltétele ez a rugalmasság, meg a megküzdés képessége, de mi van akkor, ha már belefáradt az ember ebbe a sok küzdelmbe, ha mégsem olyan militáns, amilyennek sokan látni szeretnék, inkább nyugiban akar élni, olvasgatni akar meg barátokkal értelmes dolgokról beszélgetni, sétálni az őszi avarban ésatöbbi. Pszichológiai értelemben persze a képesség, hogy le tudja szarni az ember a dolgokat ugyancsak egyfajta reziliencia, viszont sokkal jobban hasonlít valamiféle elugráshoz. The Subtle Art of Not Giving a Fuck. Ezt egy Mark Manson nevű pali már megírta, de sajnos nem olvastam. 

Szóval persze, értem én, hogy fontos reziliensnek lenni, de most már inkább olyan élet lenne jó, amit nem túlélni, hanem megélni lehet, ahol nem baromságokkal kell foglalkozni a munkaidő nagy részében, hanem azt lehet csinálni, amihez értek, amit szeretek. Ha így lenne, nem kellene munkaidő után órákat azzal töltenem, hogy visszaépítsem a neuronjaimat, lennék inkább egy Madame Nonreziliens csak úgy bele a világba. 

Más. Mindarról, ami a munkahelyemen zajlik, nincs kedvem írni részletesen, legyen elég annyi, hogy semmi sem jó, hogy a tököm tele van a főnökömmel, és hogy leszámítva egy maroknyi embert, mindenki hülye, de ez a legkisebb baj, mert én a hülyéket is szeretem, csak ne legyenek nagyon aktívak. Egyébként meg őszintén remélem, hogy most már tényleg és jól láthatóan összeomlik a közoktatás, mert a romokon talán lehet majd építkezni. Ezt viszont nem biztos, hogy megérem, vagy nem tanárként, mert egyre jobban zavar, hogy már megint úgy tűnik, ha egy kicsivel több pénzt fizetnek a tanároknak, akkor majd minden varázsütésre megoldódik. Egyrészt sokkkal-sokkal több pénzt kellene adni az oktatásban-nevelésben-szociális ellátórendszerben solgozóknak, olyan sokat, hogy arra ez a kormányzat soha nem lesz hajlandó, mert akkor alapvetően kellene megváltoztatnia azt, amit ezekről a szférákról gondol, másrészt itt nem csak a bérek alacsonyak, hanme a rendszer maga nem működik jól. Na ezzel persze végképp nem akarnak foglalkozni. 

Más nincs. Ma rövid hétvége van, úgyhogy igyekszem minimális mennyiségű hasznos dolgot csinálni, mert Nyugat és BH is mindig azt mondja, ne dolgozzak annyit, csináljak olyan dolgokat, amiben örömömet lelem. Legjobb lenne kirándulni egyet egy olyan helyre, ahol csend van, és nincsenek emberek.