A közelítő

A világ csak nem nyugszik, én pedig hiába gondolok arra minden héten, hogy kevesebb dolgom lesz, nem lesz. 

Múlt héten voltunk Nyugattal meg még egy munkatársunkkal (plusz hét gyerek) Pápán egy amolyan ki-mit-tud féle rendezvényen, ami egyszerre volt izgalmas, vicces meg szegény-szomorú, de valahogy mégis mindenki jól érezte magát. Amúgy iszonyat kreatív kis csapatot vittünk, tényleg nagyon aranyosak és tehetségesek is, nekem meg egyszerűen jó volt kiszakadni az irodai mindennapokból ebbe a kalandos roadtrip feelingbe. Hiába, több ilyen utazás kellene mindenkinek, de főleg Nyugatnak, aki jövő héten ismét temetésre kell hazarepüljön: az apja után az anyja is meghalt két hónapon belül, József Attilát meg nem olvas, szóval nem vigasztalja, hogy poétikai mércével mérve is felnőtt lett.

Más. Tegnap kollegiálisan voltunk tüntetni, ami nagy melegséggel töltötte el a szívem. Hihetetlen, hogy csak pár éve dolgozom itt, mégis mennyire jó helyen vagyok. (Jó, minden nap elgondolkodom azon, hol fogok dolgozni, ha már nem tudom fizetni a számláimat, de akkor el is szomorodom.) Nagyon szeretem a kollégáimat, pedig na, sokszor káromkodom magamban, hogy baromságokat csinálnak, nem végzik pontosan a munkájukat, sőt olyanok is akadnak, akik pedagógiailag megkérdőjelezhető döntéseket hoznak, de a többség jó, meg az iskola szellemisége is eléggé nekem való. Ráadásul vannak új kollégák, akik nem csak szakmailag nagyon jók, de nagyon tiszta erkölcsi és pedagógiai érzékkel bírnak. Ezért szeretek reggel felkelni és bemenni dolgozni.

Más. Ezen a héten meg kellett állapítanom, hogy mindhülye, nem csak itthon, de külföldön is, mert úgy fest, B csomagja az összes téli ruhájával együtt elveszett. Ezek szerint más országokban is dívik a slendrián munkavégzés, a jóvanazúgy szemlélet. Csak azt nem tudom, mit fog ez a gyerek hordani a hidegben, mert most hirtelen aligha fogok neki tudni ennyi új ruhát venni, plusz két könyv is volt a csomagban, ami külön bánat. Még szerencse, hogy valamit félreértettem, és a bakancsát nem tettem be a csomagba. 

A szelídnek épp nem mondható infláció (nem megyek boltba, én így védekezem) és az állandó mindenféle fenyegetettség dacára végre nekiálltam dolgozni az új fordításon, ami elég jó, mert más agysejteket mozgat mint a munkahely, így kifejezetten szellemi felüdülést jelent. Kár, hogy olvasni emiatt nem nagyon van időm. Jó, igazából nem az van, hogy nem nagyon, hanem hogy egy hete egy sort sem, viszont a hétvége itthonülős lesz, majd kicsit tudatosabban osztom be a fogyatkozó napokat. 

Más nincs. Itt a közelítő, hideg esővel jött. Több roadtrip kellene.